Kazohinia Kávéház

Tegnap este demonstratíve megszemléltem, mit haladtak a munkásemberek. Direkt úgy mentem, hogy ott legyenek még. Ilyenkor nagyon kedvesen és határozottan leellenőrzöm, hogy mindent tudnak-e, hogy mit kell csinálniuk. Ezt úgy érem el, hogy ártatlan kérdéseket vetek fel. Pld. Nem az álmennyezetet kell először leverni? A parkettát mivel fogják felszedni? Azokat a gázvezeték csöveket mivel rögzítik a mennyezethez, mielőtt szétverik a falat? Nem volt gond a villanyvezeték kikötésével? Honnan vesznek most áramot? Mit fognak csinálni, ha leszedik innen a mosdót? Hol fogják elkötni a vizet? Hozzak még zsákokat a sittnek?

Ez általában nem zavarja őket egy nő szájából (elnézőn mosolyognak és mindenre kimerítően válaszolnak, látszódjon már ki az okosabb), engem viszont megnyugtat, ha látom, hogy gondolkodnak-elgondolkodnak rajta. Az is kiderül ilyenkor, hogy a főnökükkel teljesen megértettük-e egymást és nincs semmi félreértés az elvégzendő munka mértékéről.

Eddig teljesen meg voltam elégedve velük, a lakás teljesen romokban hever. Jövő hét szerdáig kell végezniük, de max. péntekig. Hamarabb kész lesznek ez már most látszik, hacsak nem lesz valami bameg.

Így is van egy kis gxer, amire nem számítottak. Az álmennyezet, amit úgy véltek, hogy megkocogtatják és leesik magától, hát az jól oda van rakva. Egy betonnal kiöntött drótháló tartja fenn, a lakás jelenleg legstabilabb pontja. Szívtak vele, meg ciccegtek rendesen, hogy mi ez már. Kicsit sajnálkoztam rajtuk, aztán méltattam férfias erejüket, álmélkodtam elismerően, amitől egyből lendültek a karok és laza azért megoldjuk felkiálltással újra nekiestek.

Hát elkezdődött a lakásfelújjítás.

Persze ez sem csak így, ilyen egyszerűen. Még tavaly felmértem a lakást és csináltam egy profi alaprajzot. Aztán elkezdődött az ötölés, hogy milyen legyen. A tervrajz egy szép műszaki rajzlapra került és egy tekercs pauszpapír segítségével egymás után születtek az új tervek. Voltak a lehető legegyszerűbbek, aztán ahogy beindult a fantázia, egyre extrémebb tervek születtek. Hónapokig csak rajzolgattunk, mutogattuk mindenkinek, vitatkoztunk és veszekedtünk rajta. A legnehezebb az volt, amíg megfogalmaztuk, hogy milyennek kell lennie elméletben. A végső igények ezek maradtak:

-Jelenleg átmeneti budapesti menedékhely, akár az iskolás gyerekeknek megfelelő pár órára, akár nekünk, ha nincs kedvünk hazamenni egy-egy átmulatott este után.

-pár év múlva a középiskolás, lassan egyetemista gyerekeinknek bulizóhely, találkahely, nekünk marad a fenti

-még később akár egy indulólakásnak valamelyiküknek

-utána pedig el lehessen adni, ha szükséges

Mindezek figyelembevételével egy olyan lakást kellet kialakítanunk, ami elég extrém ahhoz, hogy bulizni, dolgozni, pihenni lehessen benne. Elég szeparált ahhoz, hogy két különböző nemű gyerek, akár egyszerre jól érezze magát benne. Elég konszolidált ahhoz, hogy különösebb gond nélkül eladható legyen.

Vagy 50 rajzolás után, több hónapi munka után megszületett a terv, ami szerintünk minden igényt kielégít és tetszik. Ezek után jött a vállalkozók és kivitelezők keresgélése. Több heveny infarktus után megállapítottuk, hogy nem keresünk fővállalkozót és kivitelezőt, hanem mi fogjuk a projektvezetést felvállalni. Mindez azok után, hogy a legkorrektebb vállalkozó 4,8 millió forintra taksálta a teljes átalakítást.

Következő lépésként kis szegmensekre osztottuk a munkálatokat és így indultunk neki a munkának.

1. lépés: A lakás teljes szétverése, az összes bontási munka, és a törmelék elszállítatása.

A 4,8 milliós árajánlatot alapul véve, abban ezek a munkálatok ca. 250 eFt-ra taksálódtak. Egy kis körülnézéssel, csak erre a munkálatra végül 136 eFt-ért találtunk vállalkozót. Ők dolgoztak már nekünk, igaz csak egy kis betonozást, így most fog kiderülni, hogy milyen intelligensen kezelik ezt a dolgot. Benne van az árban, hogy csak hétköznap dolgoznak és szépen kitakarítják maguk után nem csak a lakást, hanem a lépcsőházat és minden nyomot eltüntetnek a lakás környékéről, ami miatt berághatnak ránk a jelenleg ott lakók, illetve a házfelügyelő.

Elég izgalmas dolog ez, mert, ha bevállnak, akkor a második lépést is ők fogják csinálni.

Már megint elkezdődött az iskola. Idén az előkészületek kicsit olajozottabban mentek, mint egy éve. Értem ezalatt a régi ruhák átválogatását és az újak megvételét.

Ismét hihetetlen pénzeket hagytunk a boltokban és most sem vettünk egy darab felesleges ruhát sem. Füzetekből és ceruzákból is a legközönségesebb darabokat vásároltuk, az egyetlen luxus a lányomnak ment, aki a legtutibb (és legdrágább) bekötőpapírt választotta ki. Ezt azonban ellensúlyozta, hogy a fiam egyáltalán nem akarja bekötni a cuccait.

Na viszont az olajozott kezdetek után gyors visszaesés következett és a suli után két héttel még mindig nem jelenthetem ki, hogy kialakult a napirend. A fiamnak megszűnt az ebédelésórája, így rendszerint hamarabb végez, mint a lányom. A hegedű és zongoraórák még mindig képlékenyek, ahogy a szakkörök indulnak, juszt is arra a napra jut az áhított szakkör, amikorra beraktuk a hegedűórát.

Most ott tartunk, hogy tanulnak Fótra hazajárni, hogy legalább azon az egy napon könnyű legyen a dolgom, amikor nincs semmi délutáni elfoglaltságuk.

Az idei plusszórák a következőek:

Fiam: zenetörténet, hegedű, angol, kung-fu, mikroszkóp-szakkör

Lányom: szolfézs, zongora, tenisz, kerámia-szakkör

Legalábbis egyelőre. Sajna az új lakás még sehogy sem áll, de veszünk egy íróasztalt és egy széket, így be tudjuk üzemelni, hogy hetente kétszer el tudjanak menni oda.

Itt van az ősz és ebben a mocsok szar időben végre volt időm egy kicsit elgondolkodni a lakásfelújjítás folyamatán. Rögtön az első órai utánanézegetés után alapjában omlott össze az elképzelés, miszerint elsőnek az ablakokat fogjuk kicserélni.

Hát nem.

Először mese nincs el kell gondolkodni a tervezésen és a legmocskosabb melóval kell kezdeni, a bontással és falfelhúzással. Utána a nagykönyv szerint a további mocskos melók jönnek. Vízszerelés, gázszerelés, villanyszerelés. Ha ezek megvannak, akkor jöhet a festés, csempézés, és ablakcsere. A legvégén a padlólapozás.

Ha viszont így van, akkor kell egy asztal és szék, meg egy asztali lámpa, hogy a gyerek néha tudjon menni oda tanulni. Akkor viszont kell egy kis hűtő, meg egy mikró is, ha enni akarna valamit az én mindig éhes kamaszodóm.

Következő lépés tehát, hogy megcsináljam a jelenlegi tervrajzot, és elkezdjünk ötölni a végkinézetről. Közben fel kell hívnunk kedvenc kivitelezőnket, hogy ilyen kis munkát mikor tud elvállalni, és képes-e elszállítani a törmeléket.

Mindeközben már lehet a vizes Józsival is beszélnünk, hogy mit javasol fűtéskorszerűsítés címen.

Egyedül villanyszerelőnk nincs, de az ebben a pici lakásban valószínüleg nem lesz szakmai kihívás a kiválasztottnak. Szinte bárkit választhatunk, főleg, ha ajánlanak valakit.

Ha mindezzel készen leszünk jöhet kedvenc Józsim, hogy a csempézést festést együtt megcsinálhassuk, és csak ezzel együtt lesz az ablak is kicserélve.

Azt hiszem, vagy remélem talán, hogy ezzel a címmel utoljára jelentkezek és ezután már csak a lakásfelújítás címen írok majd.

Szóval voltam a közös képviselő néninél, aki ritka szószátyár hölgynek bizonyult, bár nagyon kedves volt, de a kigondolt 10 perc helyett majdnem egy órát töltöttem nála. Mindenesetre ápolni kell a jó kapcsolatot vele is, meg a gondnokkal is, mert felújjítás jön, kell a pozitív hozzáállás a részükről.

Ma reggel pedig az ELMÜ-sök jöttek ki, hogy leellenőrízzék a villanyórát. Hajszálpontosak voltak és 5 perc alatt végeztek.

Én meg ha már ott voltam, felmértem a lakást. Megpróbálok még ezen a héten összahozni valami tervrajzot reggelente, aztán kezdődhet az ötölés, hogy hogyan tovább.

Most nem sok minden történt, csak apróságok.

1, Megmutattuk a családnak az új lakást. Ca. 5 perc alatt be is rendezték. Mindenkinek volt ötlete, mit hogyan kell majd megcsinálni. :)

2, Lemértem a postaláda, kapucsengő és lakónyílvántartásos doboz méreteit, hogy kirakhassuk mi is a nevünket.

3, Ma délutánra bejelentkeztem a közös kölséges nénihez, hogy ő is nyílvántartásba vehessen.

4, Már jelentkeztek is az ELMÜ-től, hogy jönnének ellenőrízni. Megbeszéltünk egy jövő hét szerda reggeli időpontot

Hát ezek történtek lakásfronton az elmúlt napokban. Már nagyon várom a jövő hét második felét, amikor elkezdem felmérni.

De most már a nyaralás köt le minket. Holnap ugyanis indulunk a Drávára evezni. Életemben először kormányos leszek, nem kicsit izgalmas a dolog. A szúnyogok és a meleg miatt is aggódok egy kicsit, de nagyon jó lesz a teperős hétköznapok után végre pihenni egy kicsit.

Mivel felsőbb hatalom létezésében nem hiszek, ezért nekem más vallást kell kitalálnom a velem, velünk, környezetemben élőkkel történtekkel kapcsolatban.

Ezek ott kezdődnek, mikor az iskolában nem tanulod meg az összes tételt, mi dönti el, hogy a legszarabbat, vagy a legjobbat húzod? Nekem a pozitív gondolkodás jött be leginkább. Mikor vadul tanultam, de volt egy-kettő, amit nem tanultam meg, és attól rettegtem végig, hogy jajj csak nehogy azt a pár rosszat húzzam, akkor rendszerint rosszat, vagy kicsit rosszat húztam. Ha a vesztesek nyugalmával megtanultam egyet-kettőt, és nyugodtan mentem, mert tudtam, hogy nincs veszteni valóm, akkor rendszerint átlagon felül teljesítettem, 5-öst kaptam, jót húztam, vagy a tanár csak beszélgetni akart az anyagról.

Mikor első gyermekemet vártam, a 18. héten közölték hogy annyira rossz az AFP eredményem, hogy nagy valószinüséggel DS gyerekem lesz. Persze totális kiakadás, kétségbeeés jött. Elmentünk a SOTE-ra, ahol megkérdezték, hogy abortusz, vagy még egy vizsgálat? Legyen még egy vizsgálat. Amíg ennek az eredményére vártunk, minden létező forrásból utána néztünk ennek a genetikai problémának. A 20. héten még mindig bizonytalan voltam, de kezdtem gyengülni, mert már mocorgott a baba, de még mindig inkább magamra gondoltam sajnálkozva, hogy már milyen szar nekem. Az eredmény furcsa lett. Ugyan az AFP eredménye jó lett, de elvégeztek egy másik vizsgálatot is, ami viszont szintén Down-ra utalt. Abban maradtunk, hogy legyen még egy magzatvízvizsgálat, hogy teljes bizonyosággal megállapíthassák a betegség létét, vagy nemlétét. Az ezt követő négy hétben, minden lehetséges forrásból tovább okosodtam és eljutottam odáig, hogy nem tragédia, ami történt, én aztán biztos megtartom a babát, legyen olyan, amilyen lenni akar. Mint kiderült a férjem is végigjárta ezt az állapotot, és mikor mentünk be az eredményért, egyszer csak félrekormányozta a kocsit és bevallotta, hogy ő akkor is akarja ezt a gyereket, ha DS. Én csak bólintani tudtam. Elfogadtam az állapotot, mindegy volt. A doki érzékelte ezt a lélektani változást, mert rögtön elmosolyodott,mikor eltökélt arccal beléptünk. "Látom, nem lesz elvetetve a baba. Akkor jó hírem van." Nem lett Down-os.

Mostanában is történt egy hasonló eset. Találtunk egy kisnyuszit a kertben. Annyira szerencsétlen volt, és olyan kis beteg. (Nem volt, illetve nem látszott a szeme) Az egy dolog, hogy az ember megsajnálja, de nekünk sajnos nem való állat. Rengeteget utazunk, soha nem vagyunk otthon, bár jól ellátjuk az állatokat, de foglalkozni nem tudunk vele. Annál jobban szeretem az állatokat, hogy ilyen sorsot szánjak nekik. Itt volt a kisnyuszi is, befogadtuk, meggyógyítottuk, nagyon megszerettük, elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad, megtartjuk, és megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból. Erre jött egy bútoszállító (ismerjük évtizedek óta, asztalos barátunk barátja, mindig ő szállítja a bútorainkat) Teljesen bevadult a nyúlra, a kedvenc állata, imádja őket, mindig is tartottak, ez roppant édes. Felajánlottam neki, alig akarta elfogadni, mert nem fogadhat el ekkora ajándékot. Elvitte, azóta időnként helyzetjelentést ad Kamilláról, hogy lássam, milyen jó dolga van. És tényleg.

Szóval szerintem valahogy úgy működik a helyzet, hogy első lépésként meg kell barátkozni az adott dologgal. Amikor kiürült az emberből minden ellenérzés, és képes teljes erőből, elfogadó módon viszonyulni hozzá, akkor jöhet a pozitív gondolkodás. Ha van olyan megoldás, ami mindenkinek tökéletes, akkor ez előbb-utóbb ez a megoldás megvalósul.

Csak akarni kell. És persze tenni érte a lehetőségekhez mérten.

Ma roppant pozitív módon sikerült átíratni nemcsak a gázórát, hanem a vízórát is.

A Gázműveknél, ami a Béke téren van, lehetett parkolni gond nélkül. Reggel 8-kor alig volt valaki, ketten voltak előttem, de sok ablak működött, szerintem 5 percet sem kellett várnom.

De. Itt nem volt előkészítés, így a papírokat sem lehetett előre kitölteni, ami azért nagyban hosszabbított az ügyintézésen. Mondjuk ezzel együtt is félóra volt, de ha sokan vannak akkor sok negyedóra (amit ezzel nyerni lehet) sokra megy. Itt is az adásvételi szerződésre, átadás-átvételi jegyzőkönyvre, személyi igazolványra és lakcímkártyára volt szükség.

A gázszolgáltatónál azt a variációt választottam,  hogy egyelőre szüneteltetem a szolgáltatást, azaz az óra a nevemen van, de számlát nem kapok, amíg be nem jelentem, hogy mostantól használunk gázt.

Mivel a gázhálózatot szeretnénk a lakásban némiképp átszabni, sőt nagyon átszabatni, kérdeztem ennek a hivatalos menetét. Nos erre viszont nem tudott válaszolni a hölgy. Viszont adott egy elérhetőséget a műszaki osztályhoz, tehát nagyjából megoldotta a problémát.

Mivel volt még egy kis időm, gondoltam beugrok a díjbeszedőhöz is, legalább megnézem mennyien vannak ilyentájt. Itt viszont otthagytam a parkolóórában újabb 250 forintot. Nos senki nem volt előttem, a szükséges papírok ugyanazok voltak, mint fennt, és itt még töltögetni sem kellett, mert az ügyintéző mindent kitöltött helyettem.

Kicsit hiányoltam a kérdéseket. Semmit nem kérdeztek, csak a papírokból dolgoztak, miközben beleláttam a számítógép monitorjába, és unalmamban beleolvasgattam, így tudtam pár hibát javítani. Többek között nem kérdezték meg, hogy hova kérem a számlát, mikor láttam, hogy már begépelte a jelenlegi lakcímemet, akkor figyelmeztettem, hogy nem oda kérem. Fújt egy nagyot, átjavította. Aztán kezembe nyomta a papírokat,elköszönt, én meg akkor kérdeztem rá olyan apróságra, hogy mégis mikor kell óraállást bediktálni és hova. Egyszóval itt nemálltak az ügyintézők annyira a helyzet magaslatán.

Ezzel a lakásvásárlással az a helyzet, hogy az embernek mindig újabb és újabb teendők jutnak eszébe. Most, hogy ezt is elintéztem eszembe jutott, hogy akkor már ki is kéne írni a nevemet a postaládára legalább. Úgyhogy holnap reggel a lakáshoz megyek, és lemérem, hogy hova mekkora és milyen típusú papírt kell ragasztanom, hogy megtaláljanak a számlák és levelek. Be is kell jelentkezni és a közös képviselővel is beszélni kellene a közös költség ügyében. Hiába a lakástulajdonlás sok gonddal jár. De milyen jó dolog! :))

Ma elkezdődött a közművek átíratása. Legegyszerűbbnek az ELMÜ tűnt,úgyhogy ott kezdtem.

Szükség van adásvételi szerződésre és átadás-átvételi jegyzőkönyvre és a személyi igazolványra. Segítséget jelent még, ha az előző tulaj szerződésszámát, vagy azonosítószámát is tudja az ember, én ezt felírtam, de szerintem e nélkül is ment volna.

Az iroda a Váci út 76-ban van, de a bejárat a Dráva utca felöl nyílik. Van egy előkészítő pult, ahol sorszámot is osztanak és ott verbálisan ellenőrzik, hogy minden papírod megvan-e, tehát jó esetben nem ül ott órákig feleslegesen az ember. A sorszámosztás után viszont több, mint egy órát sorbanültem. A helység szerencsére légkondicionált, viszont parkolója nincs,úgyhogy 600 forintot fizettem összesen az ügyintézés alatt a parkolásért.

Az ügyintéző kedves, szolgálatkész és gyors volt, maga az átíratás nem tartott tovább negyedóránál.

Olyan kérdésekre kell felkészülni, hogy pld. mi módon történjen a mérőóraállás beolvasása. 2 lehetőség van. Az egyik, hogy minden  hónapban azonos összeget fizet az ember, és évente egy leolvasás van, amikor elszámolnak a teljes éves fogyasztással, a következő évi résszámla összege pedig majd ez alapján lesz több, vagy kevesebb. Mindenképpen ez a kényelmesebb, de mivel mi idén még teljesen rendszertelenül fogunk ott lakni, a másik lehetőséget választottam. A másik pedig az, hogy minden hónapban le kell jelenteni a mérőóra állását, és a tényleges fogyasztásról jön majd a számla. Ez sem vészes, hiszen, mint kiderült ezt meg lehet tenni telefonon, sms-ben, online, vagy e-mail-ben is. Erről kaptam egy korrekt lapocskát is, ami rajta van az összes elérhetőség. A másik kérdésük arra vonatkozott, hogy milyen címre kérem a számlát. Ez is nagyon korrekt, hogy megadhatok mást is.

Még egyetlen dolgom lesz ezzel kapcsolatban. Várnom kell egy telefonhívást pár héten belül, mert kijönnek és személyesen is leellenőrzik a mérőórát. Hát tegyék.

Holnap a gázműveket célzom meg, remélem róluk is csupa szépet és jót fogok írni.

A mai napon megkaptuk a kulcsot. Hivatalosan a mienk a lakás. :)

Az utóbbi hetekben annyi történt részünkről, hogy felhalmoztuk arra a számlára a pénzt, ahonnan átutaljuk azt az eladónak. Az eladónak viszont ki kellett üríteni a lakást. Ez a múlt héten sikerült is neki,illetve pár dolgot levitt a pincébe és arra vasárnapig kért és természetesen kapott haladékot, hogy azt is kiürítse.

Ma mindannyian megjelentünk a lakásban és az összes (víz, gáz, villany) órának leírtuk az adatait. Csináltunk egy átadás-átvételi jegyzőkönyvet, amin rajta van az óraszám és óraállás és két tanu aláírása. Átvettük a kulcsokat és felírtuk a közös képviselő nevét, telefonszámát, hiszen közös költséget is kell majd fizetni.

A pincét csak most néztük meg, mert nem igazán volt fontos számunkra, de kellemes meglepetésként egy hatalmas 4 nm-es, aránylag jó állapotban levő, zárható pincerész is tartozik az ingatlanhoz.

Az átutalást az eladó füle hallatára telefonon intézte a párom kihangosítva, hogy kétség ne merüljön a tényhez. Működött a dolog, mert az eladó azonnal alá is írta a nyilatkozatot, miszerint az adásvétel lezárult. Körülbelül 11 órakor hívott minket és az ügyvédet, hogy meg is kapta a pénzt.

Így az ügyvédnőnk holnap már megy is a földhivatalhoz, hogy a tulajdonjog átírása elkezdődhessen. Nekünk a gyámhivatalba kell menni, hogy a nyilatkozat egy példányát ott is leadhassuk, valamint a közüzemeket kezdjük el szépen sorban átíratni.

Mivel jövő hét közepén nyaralni megyünk (vizitúrára a Dráván) így egyelőre ennyit tervezünk elintézni addig.

Ha pedig hazajövünk már lakásfelújítás címen fogok írni a továbbiakról. :) Nagy a boldogság !!!

Már év végén felmerült az ötlet, sőt már tavaly szeptemberben is gondot okozott, hogy a fiam azért nem tud edzésre járni, mert vidékiek lévén nagyon meg kell szerveznünk a hazajutást. Nem tudtuk megengedni, hogy lébecoljon a gyerek akárhol, hogy aztán délután fél 6 közül edzésre mehessen. Néha egymásra néztünk sóhajtva, hogy de jó lenne Pesten is egy kis lakás, egy kis menedék, ahova felugorhatnak suli után, megcsinálhatják a leckét, aztán mehetne edzésre. Vagy ha bent vagyunk színházban, akkor belefér még egy vacsora vagy kocsmázás is, nem hajt a tatár, hogy istenem, mikor érnénk akkor haza. Arról nem is beszélve, hogy egy sörözésnél nem kellene pálcát húzni, hogy akkor ma ki nem iszik. Mert vidékre azért nem lehet taxival menni.

Aztán egyszer csak kaptunk levelet, hogy lejár egy életbiztosításunk, aztán eszünkbe jutott, hogy van egy alig kamatozó gyámi betétünk. Ezekhez alig-alig kellene hozzátenni, hogy kijöjjön egy pici lakás. Folyt egymás és magunk győzködése, de hamar felkerült a tennivalók listára a lakáskeresgélés.

Március környékén kezdtük el. Bújtuk az ingatlan.hu-t, nézegettünk újságokat. Elkezdtem nézegetni a lakásokat. Pár hónap alatt teljesen kialakult, hogy hol és milyet szeretnénk. A környék szinte egy pár 100 négyzetméteres körzetre csökkent. Ekkor már csak erre koncentráltunk. Már ismertük az összes ingatlanos, aki ezzel a környékkel foglalkozott. Naponta végigautóztam rajta, nehogy elkerülje a figyelmemet egy kirakott papírfecni, vagy ablakba kilógatott eladó tábla.

Itt is megnéztünk jó pár lakást. Az egyik sötét volt és földszinti, a másikat elvitték az orrunk előtt, a harmadik tulaja meggondolta, és voltak olyanok, amiket már felújítottak, ezért drága volt, de nekünk nem tetszett így és tudtuk, hogy sokat kéne rákölteni. Amikor megtaláltam az igazit, másnapra eldöntöttük, hogy kell nekünk és azonnal lecsaptunk rá.

Ez június végére következett be.

Kicsit félve mondtuk a gyámi betétet, de nagyon kedves volt a tulajdonos és július végéig adott határidőt a végleges kifizetésre. Most a papírokat intézzük gőzerővel, és azt kell mondjam, hogy eddig minden hivatalban pozitív élmény ért minket. Az önkormányzatban azonnal megcsinálták az adó- és értékbizonyítványt, igaz kicsit kiakasztott, hogy egy önkormányzati parkolóban miért kell fizetni a parkolásért. De mindegy. A lényeg, hogy azonnal meglett a papír. A Gyámhivatalban egy roppant kedves ügyintézőhöz kerültünk, ő annyira extra gyorsan intézkedett, hogy egész pontosan egy hét alatt kiadta az engedélyt a gyámi betét felhasználására. (Hivatalosan 2-3 hét) Hihetetlen volt. Vittünk neki egy bort. Olyan udvariasan, kedvesen utasította el, hogy muszáj megörökítenem a szavait az utókornak. "Nagyon szépen köszönöm, roppant módon értékelem az ötletet, de nem fogadom el, csak a munkámat végeztem, örülök, hogy segítettem." Még sok-sok ilyen embert a hivatalokba! A gyámi betét felvételével sem volt gondunk, igaz azon meglepődtünk, hogy egy bank 2010-ben nincs arra felkészülve, hogy egy nagyobb összeget átutaljon megbízás alapján egy másik bankba. Így készpénzben vettük fel a pénzt és kicsit stresszelve mentünk el a saját bankunkba, hogy befizessük. De ez is meglett.

Most úgy állunk, hogy össze kell még szednünk a hiányzó pénzeket és már hívhatjuk is össze újra az ügyvéd, eladó és vevő hármasságot, hogy hivatalosan mienk lehessen az áhított lakás. Terveink szerint ez a jövő héten megvalósul. Úgy legyen,ámen.

Hát igen. Már több,mint fél éve döglődik a cég, ahol dolgozom, lassú kínhalállal. Már túl vagyunk az összes stádiumán ennek a kórnak. Először a reménykedés, a majd csak lesz valami, aztán a dühöngés, hogy az a jó ... isten sem akarja, hogy kilábaljunk végre, aztán a fásult beletörődés, amivel fogadjuk az újabb és újabb rossz híreket. Közben persze időnként fellángol az optimizmus, a kevéske jó hír, mire az agy mélyebb rétegeibe kerül, már úgy felfújódott,mint egy lufi, aztán megint az elkeseredés.

Ma reggel már egészen konkrétan elgondolkodtam azon, hogy neki kéne állni keresni valami munkát.

A keresését gondoltam azzal kezdem, hogy előhívom agyam mélyebb rétegeiből az eddigi munkahelyváltások tapasztalatait. Hát ezt nem kellett volna.

Ugyanis egyből elő is jöttek. Voltak olyan helyek, ahol egy probléma vált tarthatatlanná. Pld. a projectem csak nem akart beindulni, hitegettek, eltolták folyamatosan. Eljöttem. Két hónap múlva elindult. Volt egy másik, ahol annyira hülye volt a főnök, hogy az már fájt. Eljöttem Három hónap múlva kirúgták. Vagyis várni kellett volna. Kitartani, csak egy kicsit. Mert a hely maga jó volt.

Aztán volt a másik. Kitartottam. Még a hülyeségen túl is kitartottam. Már fizetést is csak akadozva kaptunk, de mivel maga a hely jó volt, vártuk, hogy jobbra forduljon. Nem szabadott volna.

Akkor ez most melyikhez fog tartozni?

Mindenesetre az önéletrajzaimat frissítem. :)

Sokszor ér a vád, hogy túl egyszerűen gondolkodom, hogy a világ nem ilyen fekete-fehér. Máskor meg azt vetik a szememre, hogy túl csavaros az észjárásom. Aztán azt, hogy nem kell mindenre tekintettel lenni, meg azt, hogy hogy lehetek ilyen önző, hogy nem gondolok senkire.

Hiába az élet nem egyszerű, mindenkinek megfelelni úgysem lehet.

Azt vallom, hogy lévén mi magyarok vagyunk, és híresen hírhedten csavaros az agyunk, rá vagyunk kattanva a kiskapukra és oldaljáratokra, hát nálunk a lehető legegyszerűbb törvényeket és rendeleteket kellene hozni. Például, SZJA 20 %. Pont. Minden kapott pénzösszeg után. Pont. Ennyinek és nem többnek kellene lennie az SZJA-törvénynek, mert ahogy megjelenne az első de, illetve kivéve, abban a pillanatban, így, vagy úgy, de mindenki addig csűrné-csvarná, amíg ő is bele nem tartozna abba a bizonyos, de-be.

Itt van a nyugdíj is ugye. A rendszer tarthatatlan. Sok az eszkimó, kevés a fóka. És egyre többen lesznek, egyre hosszabb ideig élnek (remélem). A mostani rendszer egyszerűen gáz. Én bérből, fizetésből élek, a legnagyobb járulékot a nyugdíjkasszába fizetem és ráadásul meg vagyok győződve róla, hogy mire én nyugdíjas leszek, addigra a fenekemet törölhetem majd a kapott állami nyugdíjjal.

Én egy roppant egyszerű megoldást tudnék erre.

1. pont

Az államnak szerintem minden józan paraszti ész szerint ki kell szállni a nyugdíjbusiness-ből. Különben úgysem fogják megtanulni az emberek az öngondoskodást. Azt csinálnám, hogy mostantól kezdve évente 2% ponttal csökkenne a kapott állami nyugdíj összege. Ez természetesen a mostantól nyugdíjba menő emberekre vonatkozna. Tehát, aki ma kapna 100 egységet, és 5 év múlva megy nyugdíjba, az már csak 90 egységet fog kapni. Ezzel ca. 60-80 év múlva teljesen megszűnhetne az állami nyugdíj.

2. pont

Minden évben a befizetett összegből gazdálkodnék csak. Amikor valaki nyugdíjba megy, akkor egy % pontot kapna, és ha az összes nyugdíjast összeadjuk, akkor jönne ki a 100 %. Ennek arányában lenne szétosztva a nyugdíjkasszába előző évben befolyt összeg. Tehát igen, évről évre változna mindenkinek a nyugdíj összege.

3. pont

A befizetések. Utolsó 5 évben nyugdíj előtt már semennyit. Előtte pedig, ahogy szűnne lassan az állami nyugdíj összege, egy kis ráhagyással csökkenhetne a befizetett állami nyugdíjjárulék összege is. És ahogy megszűnne az utolsó állami nyugdíjas, úgy szűnne meg a nyugdíjjárulék is.

Tehát a fentiek az állami nyugdíjra vonatkoznak.

Ezzel párhuzamosan természetesen hatalmas kampányt kezdenék az öngondoskodás népszerűsítéséből. Az iskolákban kihasználnám, hogy 18 éves korig kötelező az iskolapad, és utolsó évben lenne egy olyan tantárgy, hogy mondjuk: Életre nevelés. Ebben megtanulnák a fiatalok, hogy egy hitelszerződésnek nem csak azt a pontját olvassuk el, hogy akkor mikor utalják a lóvét. Hogy mi az az önkéntes magánnyugdíjpénztár, mi az az egészségpénztár. Milyen vállalkozási formák vannak. STB. Esetleg egy kis ismertető a klf. munkákról, vagy legalább azokról, amik hiányszakmáknak számítanak. Kitérnék arra is, hogy hogy kell bankszámlát nyitni. Mi az az EBKM és ÁFA. Kitérnék rá, hogy hoygan lehet kiszámolni, hogy mire érdemes hitelt felvenni. Elmesélném,  miért is kell adózni, hogy ne úgy lépjenek ki az életbe, hogy erről csak azok a félinformációik vannak, amit otthonról hoznak.

Rettenetesen fontosnak tartom a sportot, és a sportra nevelést. Ez szerintem a TV, számítógép térhódítása óta még fontosabbnak kellene lennie, hiszen nagy vonzerő a gyerekek számára a tespedés, és fejből kibambulás. Én úgy érzem, mi a családban meg is teszünk minden tőlünk telhetőt a cél érdekében. Kirándulunk, vizitúrázunk, és igyekszünk minél több szabadban eltöltött programot keresni magunk számára. 5 éves koruk óta hurcibáljuk őket egyik sporttól, a másikig, rengeteg pénzt elköltve erre, hogy tanuljanak minél többféle mozgásformát.

Kezdtük minden alapjával, az úszással. Én nem tudom. Mintha a cél az lenne, hogy minél tovább járjon a gyerek, vagy valami újfajta pedagógiai elvet követnek az oktatók, de két és fél év kevés volt nekik, hogy normálisan megtanuljanak úszni. Hónapokig siklottak, hónapokig a kartempót gyakorolták, egy év alatt eljutottak egy úszásféleség alapjáig. Vagy 20-30 gyerek egy medencében, egy oktatóval. Az enyémek speciel abból űztek sportot, hogy úgy rendeződjenek a kavalkádban, hogy edzés végéig lehetőleg egyszer se kelljen átúszniuk a medencét. Átmentünk másik helyre ott legalább valamivel tovább jutottak, de rendesen úszni szerintem alig tudnak a mai napig is.

Aztán jött a torna. Tornázni minden gyerek szeret. Igenis tanuljanak meg bukfencezni, kézenállni, cigánykerekezni. Nos bukfencezni megtanultak egy év alatt. Aztán mondta az edző, hogy nem nekik való, merevek mint egy panelház betonszerkezete, menjenek más sportra.

Ekkor még nem keseredtem el. Nosza kezdjenek karatézni. Az edzés jó volt, jól kifáradtak, rengeteget lazultak, de nem szerették, mert tényleg nem egy verekedős tipusúak, kifejezetten utálták az önvédelmi gyakorlatokat, mikor a gyakorlás során egyszer egy szabályos kézkicsavarásos gyakorlattal a földre küldték a lányomat, ő egy elkeseredett visítás után nekiesett a partnerének, és megtépte a haját, hogy az edző alig tudta leválasztani róla. Eltanácsoltak minket

Tanácstalanul áltam az év kezdetén, mit is kezdjek a sporttal. Mert sportolni kell. Legnagyobb örömömre ők jöttek haza azzal a lelkes ötlettel, hogy mostantól kajakozni szeretnének. Annyira megörültem. Szabaddá tettünk 2-3 délutánt és azóta járnak. Lelkesen, szeretnek járni. Aztán pár hete elkapott az edző bácsi, és eltanácsolt minket. Az indok a következő. Mivel ők csak kétszer-háromszor jártak hetente, a többi gyerek meg akár négyszer-ötször is, már annyira megelőzték őket gyorsaságban, hogy nem lehet megoldani. Az edző nem lehet ott a motorcsónakjával az élbolyban is meg a lemaradóknál is. A lemaradók miatt nem tud az elől levőkkel foglalkozni, akikkel pedig érdemes. És különben is kezdődik a versenyszezon, úgyhogy jobb lenne, ha nem járnának.

Én ezt elfogadom. Megértem. Én is mérges lennék, ha ott lenne a tehetséges gyerekem, és nem tudna kibontakozni.

Na de mi lesz velünk? Mi lesz a többi 99,9 %-kal? Az én gyerekeimnek nincs kiugró tehetsége semmilyen sportágban. Merevek, evickélnek úszás helyett, futás közben összakad a lábuk és nyitott tenyérrel pattogtatják a labdát, ha egyáltalán eltalálják. De ettől még mozgásra éhes gyerekek, akik csak magáért az örömért szeretnének járni valahova, de nincs hova. Mert vagy versenysport, vagy semmi.

Először nem voltam ilyen borulátó, csak utána gondoltam bele. Igen uszodába eljárhatnánk, tanfolyamról tanfolyamra, két gyerek esetén nem kevés pénzért eluszikálhatnának. Ezt nem nevezem így ebben a formában sportnak.

Járhatnának küzdősportra, de oda nem akarnak.

Próbáltak labdajátékot, de ügyetlenek benne, nincs sikerélményük, meg a csapattársaiknak sem, így nem szerették meg, a többiek meg valószinű fellélegeztek, mikor abbahagyták.

Mi marad még? Tenisz, személyi edzővel? Megfizethetetlen. Body building, aerobik? Gyerekek még. Zenés gyerektorna? Ennyire viszont már nem gyerekek.

Most tényleg! Mi maradt még? Mondjon valaki olyan sportot, amit magáért a mozgás öröméért lehet végezni, és nem csapják ki belőle azt, aki nem olyan jó, hogy versenyezzen.....

..........

Az a szerencse ért a hétvégén, hogy részt vehettem egy Tokaj-ősz rendezvényén. Már évek óta járhatnék, de valahogy mindig közbejött valami, és csak hallgattam vasárnap este férjem ömlengését. Aztán hittem is, meg nem is. Inkább a bevitt bormennyiségnek tudtam be magasztaló szavait.

Jó az a szülői értekezlet. Már szociológiai tanulmánynak. Én kötelezővé tenném a szociológia, pszihológia szakos főiskolai hallgatóknak, hogy részt vegyenek pár ilyenen, és garantáltan lenne miből megírni a diplomamunkájukat.

Első lépésként már az is érdekes, hogy ki, hova ül. Miért ül szerényen, álszerényen a leghátsó padba az a mindenlében kanál anyuka, aki úgyis a fél szülői értekezletet azzal fogja tölteni, hogy részletesen beszámol az SZMK gyűlésről, kenetteljesen megköszöni mindenki legapróbb mozgalmi munkáját, és halk khm...khm.. után kijavítja az osztályfőnök szavait, ha az valamit netán nem jól tudna, vagy még valamit nem tud, de ő már igen.

Az meg akit nem érdekel az egész és azért jön el, hogy végre dumcsizhasson egy kicsit a gyerek legjobb haverjának az anyukájávak, az miért ül előre?

De ha kielemeztük az ülésrendet is, még bőven marad megfigyelnivaló. A szülői tipusok.

Vannak azok a szülők, akik minden általános kijelentést magukra vesznek, mint valami lódenkabátot. Teszem azt az osztályfőnök megjegyzi, hogy kéne beszélgetni a gyerkőcökkel a tisztaságról, mert elég ramaty helyezést ért el az osztály a tisztasági versenyen. Erre az adott szülőtipus már pattan is fel és 1, kikéri magának, mert náluk akkora tisztaság van, hogy a padlóról is lehet enni, és igen már az ő gyereke is panaszkodott, hogy itt milyen kosz van, és ezzel csinálni kéne valamit. 2, elsírja magát, hogy jajj istenem ez tényleg mekkora probléma, otthon is milyen rendetlen a gyerek, és odaönti a tapasztaltakat a többi szülő elé. Aztán elégedetten, vagy sértődötten leül, hogy vértezze magát a következő megjegyzésre.

Vannak a jegyzetelő szülők. Egész álló szülői értekezleten keresztül vadul jegyzetel, még a fenti kirohanás alatt is bőszen ír.

Vannak a nem figyelők, lásd az első sorba ülőket például, akik csak arra figyelnek fel, ha az osztályban jelenlevők egyöntetűen a papír fölé hajolnak és felírnak valamit, akkor rájönnek, hogy valami fontos hangzott el, és elkezdenek forgolódni, a mögöttük ülőről lemásolni a fontos dátumot, és ha nem értik mi van, nem általlanak újból és újból rákérdezni, mikor is lesz az őszi szünet? mit is kell behozni drámára? mi a rendje a hiányzás igazolásának? stb. stb.

Vannak azok a szülők, akiknek a gyereke soha nem tehet semmiről, és makacsul ragaszkodnak ahhoz a tényhez, hogy az ő gyereküket itt látványosan diszkriminálják, és nem fogékonyak a legszelídebben, legjóindulatúbban elmondott ellenérvekre sem. Legjobb példa a fiúk-lányok közti megkülönböztetés. Nem, és nem, és nem helyes, hogy ebédeléskor nem engedik a fiúkat egyesével visszaszivárogni a terembe, míg ugyanezt a lányoknak szabad. Ez hátrányos megkülönböztetés és kikéri magának, akkor is, ha a tanár lassan, érthetően elmagyarázza, hogy az osztály lányai megbízhatóak és csendesek, míg a fiúk esetében számtalanszor előfordult, hogy focizni kezdtek a folyosón, meg hangoskodtak, és mivel tanítás van közben más termekben, így a fiúk megvárják egymást és a tanárt, aztán együtt vonulnak fel. Ez akkor sem igazságos. Ne lehessen a lányoknak sem. Ismerős hozzáállás, igaz? Mondhatni iskolapélda. :)

Vannak a kiterjedt ismerősi körrel rendelkező jóindulatu szülők. Ezek, ha felmerül egy probléma rögtön kész megoldást szállítanak. Nehéz a kamaszodó fiúkkal? Semmi baj, van egy ismerőse, már pattan is a táblához, név, telefonszám, aki erőszakmentes kommunikációt tanít a gyerekeknek, legjobb lenne az egész osztályt egyszerre, az még kedvezményes is, és ha nem nyomja le azonnal pár szülő, akkor már tárcsázza is az illetőt, hogy időpontot egyeztessen.

És vannak a kiterjedt ismerősi körrel rendelkező, nem jóindulatú szülők. Ők azok, akik, na majd én utánanézek ennek, mert az adott könyvterjesztő hálózat tulajdonosa személyes jó barátom, mi az, hogy nincs az adott kötelező olvasmány, vagy miért olyat adtak meg, ami nincs, de akkor sincs semmi baj, majd ő beszél az önkormányzat felelős vezetőjének a vezetőjével, mellesleg csütörtöki kártyapartner, aztán majd nem lesz ez a kötelező olvasmány.

És utoljára, de nem utolsó sorban vannak azok a szülők, akik összetévesztik a fogalmakat és a szülői értekezleten olyan személyes problémákat vetnek fel mindenki előtt, amit ha ott lenne a gyereke, az szerencsétlen csak szégyenkezve hallgatna, mert nem szülői értekezleti, hanem négyszemközti fogadóórai téma. De semmi vész, vannak szülők, akik csámcsogva hallgatják, hogy a kis Julcsikának megjött a menszesze és a tornatanár nem engedte lazsálni, hanem fájó hassal ott kellett futkároznia a többiek között. És sajnos még vérszemet is kapnak, mert kerülnek elő az újabb és újabb személyes történetek.

Elkezdődött az én iskolám is. Már volt két előadás, egyik jobb, mint a másik. Nem akarom, hogy ez legyen a reklám helye, de nagyon jó választás volt a Junior Art Center-be menni. A többit nem tudom milyen, de nem is vágyom megismerni, mert ez teljesen kielégít. Ezt csak zárójelben jegyeztem meg.

Szóval elkezdődtek az előadások és a házifeladatok. Hát basszus. Ide dolgozó emberek járnak. Semmi tisztelet a kivételnek. Az rendben van, hogy meg kell tanítani a dolgokat, meg az is, hogy csak gyakorlással lehet jól megtanulni, de normális dolog az, hogy nem egészen két hét alatt már összegyűjt 5 rajzolni való? Ebből kettő egyszerű, kb. 1 óra/ darab. Kettő bonyolultabb, kb. 2-3 óra/ darab és 1 nagyon aprólékos, ami az én jelenlegi tudásszintem alapján legalább egy hónap. Ház izé. Mondták, hogy félévről-félévre nehezebb lesz, de mi lesz akkor a következő és az azutáni félévben?

A nappaliba más megfontolás késztetett falfestmény készítésére. Itt hála az építőnek van egy hatalmas falrész, aminek nincs ablaka. Tényleg hatalmas, mert legalább 6*3,5 méteres. Na, ha ezen nincs semmi, az nagyon lenyomja azt a szobát. Mivel a szembelevő falon sem volt semmi, ráadásul azt én tapétáztam le, (miután leszedtem egy gyönyörű századvégén panellakásokban nagy divatot megélt hatalmas posztert) , és hát izé, nem lett tökéletes, így oda egy ápol és eltakar, gyönyörű polcrendszert terveztem és csináltattam.

Nem szokásom az ördögöt a falra festeni. Ellenben hétvégén befejeztem egy falfestést, amit a hálószobába készítettem.

Nagy gondom ugyanis a készen vett házban a sok hatalmas üres falfelület. Mit lehet ezekkel csinálni? Nem lehet mindenhova képet akasztani (egy-egy méretes és szép kép áráról már ne is beszéljünk). Olyan falikárpitot se fogsz tuti találni, ami színben is és mintában is megfelel az elképzeléseidnek. A polcok is unalmassá válnak egy idő után, még akkor is, ha átgondoltan és pont a szükségleteknek megfelelően tervezted csak oda. Számomra marad a maradék üres falfelületek kifestése.

Itt a hálószobában (meg sajnos mindenhol) adott az előző tulaj által betonba lerakott barna padlóburkolat. Ezt felszedni csak rettenetes költséggel lehet, mert végig padlófűtés van alatta, és annyira vékonyan van felette az "anyag", hogy sérülés nélkül nem lehet megszabadulni ettől a padlóburkolattól. Sérülne minden, a fűtéscső is. Úgyhogy az marad. Az ablakoknak is passzolniuk kell, annyit tudtunk csak elérni, hogy a szarbarnaságot elvittük egy kicsit a cseresznye irányába. De már bútorból csak nem akartunk barnát. Nézegettük a színeket, a végén mégis a barnánál maradtunk, de szinte már feketéhez közelítő mélybarnánál. Karnisnak találtunk egy szép acél feketét, függönynek, meg egy még szebb naturszinűt. A falat tojáshéjra festettük, és gyönyörű lett, csak túlságosan komoly, szinte elegáns. Hát ez nem illik hozzánk, úgyhogy fel kell dobnunk valamivel, hogy megtörjük ezt a visszafogott, mondjuk ki nyíltan unalmasságot. Első lépésben vettünk hát egy nagyon szép színes ágyneműhuzatot, és mivel mi soha nem ágyazunk be, ez nagyon szép élénkítő dísze lett a szobának. Aztán vérszemet kaptam és az ágynemű élénk színeiből a fenti mandalát festettem. Így néz ki készen.

Michael Honnay nagyon kellemesen ébredt. A takaró hűvösen simult rá, a távolban madarak csipogtak. Fantasztikus nyugalom szállta meg, érezte, hogy remek napja lesz. Még nem nyitotta ki a szemét, minél jobban ki akarta élvezni a ritka pillanatot. Érezte, hogy már süt a nap, de nem volt még kellemetlenül meleg. Nagyot nyújtozkodott és közben mosolyogva kinyitotta a szemét. Ahogy a mennyezetre esett a pillantása, lassan hervadt le arcáról a mosoly. Megszokta ébredéskor a tavaly, egyenesen a hálóba csináltatott mennyezeti lámpa látványát, de most nem ezt látta. Lassan az ágy másik fele felé tapogatott, de nem találta ott a nejét, amin tulajdonképpen nem is csodálkozott olyan nagyon.Hol a faszomban vagyok?Ösztönösen bukott ki belőle a kérdés, aztán értetlenül nézett szét. Barátságos szállodai szobában volt, de egyszerűen nem tudott visszaemlékezni rá, hogy miként került ide. Feltornyozta maga mögött a párnát és ülő helyzetbe tornázta magát. Nem érezte, hogy másnapos lenne, sőt tulajdonképpen nagyon jól érezte magát, leszámítva, hogy kezdett pánikba esni, hogy mit keres itt, és hol van egyáltalán. Behunyta a szemét és próbálta felidézni az előző napot, amit úgy érzett sikerül is neki, de nem stimmelt. Ő otthon feküdt le, egy kicsivel Helen után, mert még megnézte a Brazil-Portugál meccs végét. Szigorúan összevonta a szemét. Igen megnézte a meccset, győztek a brazilok, nem ivott semmit. Aztán lekapcsolta a nappaliban a villanyt, elment még vécére, és bebújt Helen mellé az ágyba. Mivel Helen még nem aludt teljesen, megpróbálkozott egy halovány közeledési kísérlettel, de a felesége csak mordult egyet. Így aztán az oldalára fordult és elaludt. Igen. Ja és 10-e volt tegnap. Ösztönösen a karjára pillantott, hogy megnézze a mai dátumot, de nem volt rajta óra. Az ágy melletti éjjeliszekrényre nézett, de ott sem látta. Tanácstalanul símogatta most nagyon csupasznak tűnő csuklóját. Az órát a negyvenedik születésnapjára kapta, és azóta, lassan két éve nem vált meg tőle. Legtöbbször éjszakára sem vette le. Ahogy csuklóját símogatta, egyéb hiányérzete is támadt. Felemelte a takarót és döbbenten érzékelte, hogy meztelen. Na, ne már. Kamaszkora óta nem aludt meztelenül. Nem szerette, hogy összeragadnak a lábai, és mindig pizsamában aludt. Még szeretkezés után is lezuhanyozott és felöltözött. Még Helen morgolódott is miatta, mert ő ezt olyan ünneprontónak érezte. Most már nagyon kezdett félni. Mi az isten? Ezen kicsit elmosolyodott, hogy a hangosan kimondott szavai milyen hülyén is hangzanak ebben a csendes, nyugodt szobában, ahol teljesen egyedül volt. Aztán bevallotta magának, hogy egyébként még mindig jól érzi magát. Kipattant az ágyból, hogy kinézzen az ablakon, hátha ebből kitalálja, merre lehet. Miközben a függöny fele ment, még el is vigyorodott, mikor eszébe jutott, hogy reméli nem valami holdbéli tájat lát majd. Ebben a pillanatban a szobában megszólalt egy hang.

Vettünk aszalógépet! Hipiájjééé! Kellett, mint egy falat kenyér. Mindent aszalok mostanában, ami csak belefér. alma, körte, szilva, barack, füge. Egészben, felesben, kicsire vágva, magozva, mag nélkül. Szárítom a zellert, petrezselymet, sárgarépát, fehérrépát, várom a gombaszezont. Vadul bújom a recepteket, megágyazok a házi pálinkának, rászórom a süteményekre.

Az előző beszerzésünk kenyérsütőgép volt. Akkoriban mindenféle kenyeret evett a család. Sajtos kenyeret, tökmagos kenyeret, paradicsomos kenyeret, szalonnás kenyeret. Kenyeret búzalisztből, rozslizstből, rízslisztből, kukoricalisztbő. Egyes kenyerek jól sikerültek, mások ehetetlenül. Készültek zsemlék, kiflik. A géppel dagasztottam, a géppel kelesztettem a süteményeket is.

Még előtte egy háromfunkciós gofrisütő volt a sláger. Cserélhető lapjaival lehetett gofrit, vagy háromszögletű szendvicset, esetleg grillutánzatú husikákat sütögetni. Akkoriban kétféle menű volt. Szendvics vagy gofri, esetleg gofri vagy szendvics. Persze ezeken belül a variáció végtelen.

De ugyenezeket leírhatom a fritőzről, a szuper szeletelőről, a botmixerről, a háztartási robotgépről.

Jók ezek a gépek. Lefoglalják az embert, és olyan érzést nyújtanak, mintha használói fontos tagjai lennének az egészséges táplálkozásért mozgalomnak.

Szeretnék egy fondü-készletet.

Drága Barátosnőm,

Remélem jól vagy és jól telnek a napjaid. Annyira örülök, hogy megtaláltad a számításodat ott a nagy messzeségben, és nagyon hiányzol. Hiányoznak kegyetlenül a véget nem érő beszélgetések, az, hogy volt akinek hasonló gondjai voltak és akivel mindent meg tudtunk beszélni.

Annyira szar érzés, hogy a sirámaimmal kereslek meg. De remélem segíteni fog, ha csak kibeszélem magamból a hetek óta tartó rosszkedvem okát. Nem kell, hogy igazat adj, nem kell a tanács sem, csak hagy meséljek. Hiszen mindig úgy voltunk egymással, amin rengeteget röhögtünk is, hogy tudtuk mi magunktól is, hogy mi a megoldás, csak kellett valaki, akinek elmesélve a dolgainkat, kikristályosodott a megoldáshoz vezető út.

Hetek óta szar kedvem van, rossz a hangulatom és mindenkibe belemarok, akit csak elérhetek magam mellett. Régen, mikor még itt voltál nem fajultak idáig a dolgok. Megerősítettük egymást, és tettük, amit tennünk kellett. Jól, vagy rosszul? Mindegy, de született egy döntés, amihez lehetett igazodni, és utána már nem volt érdemes rágódni rajta.

Most csak saját magamat tudom gyötörni vele, és nem tudok se á-t, se b-t dönteni, nincs aki megrázzon. Bizonytalan vagyok, vagy mégsem? Hahaha.

Pár hete a gyerekeim anyósomékkal, a másik unokatesókkal és annak szüleivel nyaraltak együtt. Mikor lementünk utánuk tele voltak panasszal a fiamra. No nem konkrétan panasszal, inkább észrevételekkel és javaslatokkal. Hogy egy ekkora gyereknek már tudnia kellene kontrollálnia magát, nem véresre vakarni a szúnyogcsípéseit. Meg annyira figyelmetlen, hogy ő az egyetlen, aki nem veszi észre, hogy sáros cipővel nem szabad felmenni a teraszra, hogy milyen lassú, és lusta. Tudod, ha ezt simán elmondják, akkor nincs is gond, leszídom, nem érdekel különösebben. Nekem is vannak olyan rossz szokásaim, amiről nem nagyon tudok leszokni, én is csak 40 év tapasztalatával a hátam mögött tudom feltérképezni, ha valahol más viselkedési szokások vannak. Szóval, ha itt megállnak nincs is gond. De folytatták. Előhívták visszamenőleg a régi viselkedését, hogy hosszú volt a reakcióideje, és nem tudta elkapni a neki dobott labdát, hogy milyen ügyetlen a mozgása. Egy idő után olyan érzésem volt, mintha egy szellemi fogyatékosról beszélnének, aki 6 éves szinten van (ezt mondjuk mondták is). Miután diagnosztizálták, hogy a nehéz szülés miatt oxigénhiányos állapotba került, tele voltak pozitív szándékú javaslatokkal, hogy el kellene vinnem fejlesztő tornára, meg ilyesmi. Akkor én már robbanásközeli állapotban voltam, hogy Dr. Okos és Okosné mennyire ismerik is a 12 és fél éves kamaszfiúk tulajdonságait és lelkivilágait. Fantasztikus. Azt sajnálom csak, hogy nem robbantam. Mert az egyértelmű helyzetet teremtett volna. Nem, én csak hallgattam dermedten, és néztem a páromat, aki egyetértőn bólogatott, néztem anyósomat, aki egyetértőn bólogatott. Az ő egyetértésük elbizonytalanított. Lehet, hogy tényleg gond  van vele?  És bólintottam, hogy majd intézkedek és keresek valamit.

Ezzel úgy éreztem elárultam a fiamat.

Mert tényleg vannak gondok vele, de ezek megegyeznek a vele egykorú gyerekeket nevelőknél található gondokkal. Szemtelen, figyelmetlen, álmodozó, feledékeny, lehetne sorolni. Akárkinek soroltam fel a "bajaimat" vele kapcsolatban csak néztek értetlenül, vagy kiröhögtek.

Mikor kicsi volt, voltam vele pár terápián. A logopédus, mellékesen egy iskola fejlesztő pedagógusa, nem talált nála kezelendő problémát. Egy igazi fejlesztő pedig kerek-perec kijelentette a páradik alkalom után, hogy szerinte pénzkidobás hozzá járatnom a gyereket. Amikor ezekre jártunk az anyósom szinte megbotránkozott rajta, hogy minek, a férjem pedig jó férjhez híven a vállát vonogatta, hogy persze drágám, vigyed csak, ha akarod. Most, hogy a sógoromék kijelentenek valamit, egyből mindenki ugrik és kérdezget, hogy hol tartok a szervezésben.

A férjem szerint hiúsági kérdést csinálok belőle. Nem is akar megérteni, hiszen kimondatott sógor isten által, a gyerekkel gond van. Tulajdonképpen igaza van. Erősen bele lett tiporva a hiúságomba. De ez csak az egyik oldal. Eszébe jut bárkinek is, hogy bele lesz tiporva egy amúgy is önbizalomhiányban szenvedő kiskamasz egójába? Hogy őt fejleszteni kell. Ő már nem egy tehetetlen 5 éves gyerek, aki csak azt látja, hogy elviszik tornázni, ő már magyarázatot is követel hozzá, és ha nem kap elégségeset, akkor kreál magának.

Gondolom rengeteg embert kiakasztó téma. Vagy lehet, hogy csak mi csináljuk rosszul. Szóval az iskola előtti utolsó héten otthon maradtam szabadságon. Gondoltam ez a hét mindenre elég lesz. Már a hétvégén elkezdtük a munkát, amit kitűztem magunk elé. A lány szobájával kezdtük. Mindent lepakoltunk a polcokról és nekikezdtünk selejtezni. Hogy miért van szüksége egy 11 éves lánynak egy háromlábú kisdínóra, nem tudom, valamint elszakadt hajgumikra?, beszáradt gyurmákra?, egy elszakadt képeslap egyik felére, amin egy ló feje látható?, régi kis festékesdobozokra? és sorolhatnám a végtelenségig, szinte minden egyes kidobásra itélt darabnál könnyekig menő harcot vívtunk, és ez nem volt elég, a fiam ott állt készenlétben a szemetes mellett, hogy a kacatfiókja számára újabb felbecsülhetetlen értékű apróságokat gyűjtsön.

A játékok után a szekrények belseje jött. Amilyen lelkesen és figyelő mondhatni árgus szemekkel vettek részt a játékválogatásban, annyira utálták a ruhapróbálásos időszakot. Már üvöltöztem velük, mert minden percben elszivárogtak a szobából. Aztán a szivem kezdett egyre jobban lezsibbadni, mikor egymás után raktuk ki a kinőtt ruhákat, cipőket. Mi a francnak kellett nekem elsőnek szülni a családból, ráadásul egy fiút, meg egy lányt? Hogy mi még véletlenül se kapjunk senkitől kinőtt ruhákat, és még egymástól se tudjanak örökölni? Dohogva vágtam be az előszoba sarkába 5 orbitálisan nagy szatyrot, tele kinőtt, de még használható ruhákkal. Aztán kis rémülettel néztem a szekrényben szinte elvesző pár darab ruhát. Vígasztaltam magam, ahogy tudtam. Szerencsénk van, ha gazdagok nem is vagyunk, de szegények sem, jobban meg lennék rémülve, ha semmit nem nőttek volna, hejj de szép szál legény lesz az én fiamból, stb.

Aztán a következő héten, mindent ugyan nem sikerült megvennünk, de elköltöttük 3 nap alatt az egész havi fizetésemet (még jó, hogy nem egy fizetésből élünk) Csak cipőből 7 darabot kellett vennünk (kinti, benti tornacipők, ünneplő cipők, utcai cipők) Számtalan ruhát (nem is vettünk számtalant, csak egyet-kettőt a vékony, vastag pulóverekből, nadrágokból) még befizettük az ebédet és a zeneiskolát, megvettük a tankönyveket és írószereket, máris husss, a fizetésnek annyi. (nem is volt elég rá) Hogy a francba csinálja ezt egy gyerekeit egyedül nevelő, vagy egy fizetésből élő család????

De nem is a pénzen akartam sirdogálni, hanem elmesélni, hogy mennyire kifáradtam. Elvittem őket fogorvoshoz, szemészetre és majd még ortopédiára is el kell mennünk. De az első hét se lesz semmi. Be kell jelentkezni a zenetanároknál, időpontot kérni, meg kell nézni, hogy mikor és milyen szakkörök kezdődnek, és amikor már pont úgy néz ki, hogy kialakultak a napok, akkor lehet edzést keresni számukra. Még legalább 2 hét, mire minden kialakul és beáll egy normális kerékvágányba.

Majd akkor elkezdhetek foglalkozni magammal is, hogy a nagy stresszben felszedett kilóimat leadjam valahogy. De hogy, hogyan?