Tegnap este demonstratíve megszemléltem, mit haladtak a munkásemberek. Direkt úgy mentem, hogy ott legyenek még. Ilyenkor nagyon kedvesen és határozottan leellenőrzöm, hogy mindent tudnak-e, hogy mit kell csinálniuk. Ezt úgy érem el, hogy ártatlan kérdéseket vetek fel. Pld. Nem az álmennyezetet kell először leverni? A parkettát mivel fogják felszedni? Azokat a gázvezeték csöveket mivel rögzítik a mennyezethez, mielőtt szétverik a falat? Nem volt gond a villanyvezeték kikötésével? Honnan vesznek most áramot? Mit fognak csinálni, ha leszedik innen a mosdót? Hol fogják elkötni a vizet? Hozzak még zsákokat a sittnek?
Ez általában nem zavarja őket egy nő szájából (elnézőn mosolyognak és mindenre kimerítően válaszolnak, látszódjon már ki az okosabb), engem viszont megnyugtat, ha látom, hogy gondolkodnak-elgondolkodnak rajta. Az is kiderül ilyenkor, hogy a főnökükkel teljesen megértettük-e egymást és nincs semmi félreértés az elvégzendő munka mértékéről.
Eddig teljesen meg voltam elégedve velük, a lakás teljesen romokban hever. Jövő hét szerdáig kell végezniük, de max. péntekig. Hamarabb kész lesznek ez már most látszik, hacsak nem lesz valami bameg.
Így is van egy kis gxer, amire nem számítottak. Az álmennyezet, amit úgy véltek, hogy megkocogtatják és leesik magától, hát az jól oda van rakva. Egy betonnal kiöntött drótháló tartja fenn, a lakás jelenleg legstabilabb pontja. Szívtak vele, meg ciccegtek rendesen, hogy mi ez már. Kicsit sajnálkoztam rajtuk, aztán méltattam férfias erejüket, álmélkodtam elismerően, amitől egyből lendültek a karok és laza azért megoldjuk felkiálltással újra nekiestek.
