Rettenetesen fontosnak tartom a sportot, és a sportra nevelést. Ez szerintem a TV, számítógép térhódítása óta még fontosabbnak kellene lennie, hiszen nagy vonzerő a gyerekek számára a tespedés, és fejből kibambulás. Én úgy érzem, mi a családban meg is teszünk minden tőlünk telhetőt a cél érdekében. Kirándulunk, vizitúrázunk, és igyekszünk minél több szabadban eltöltött programot keresni magunk számára. 5 éves koruk óta hurcibáljuk őket egyik sporttól, a másikig, rengeteg pénzt elköltve erre, hogy tanuljanak minél többféle mozgásformát.
Kezdtük minden alapjával, az úszással. Én nem tudom. Mintha a cél az lenne, hogy minél tovább járjon a gyerek, vagy valami újfajta pedagógiai elvet követnek az oktatók, de két és fél év kevés volt nekik, hogy normálisan megtanuljanak úszni. Hónapokig siklottak, hónapokig a kartempót gyakorolták, egy év alatt eljutottak egy úszásféleség alapjáig. Vagy 20-30 gyerek egy medencében, egy oktatóval. Az enyémek speciel abból űztek sportot, hogy úgy rendeződjenek a kavalkádban, hogy edzés végéig lehetőleg egyszer se kelljen átúszniuk a medencét. Átmentünk másik helyre ott legalább valamivel tovább jutottak, de rendesen úszni szerintem alig tudnak a mai napig is.
Aztán jött a torna. Tornázni minden gyerek szeret. Igenis tanuljanak meg bukfencezni, kézenállni, cigánykerekezni. Nos bukfencezni megtanultak egy év alatt. Aztán mondta az edző, hogy nem nekik való, merevek mint egy panelház betonszerkezete, menjenek más sportra.
Ekkor még nem keseredtem el. Nosza kezdjenek karatézni. Az edzés jó volt, jól kifáradtak, rengeteget lazultak, de nem szerették, mert tényleg nem egy verekedős tipusúak, kifejezetten utálták az önvédelmi gyakorlatokat, mikor a gyakorlás során egyszer egy szabályos kézkicsavarásos gyakorlattal a földre küldték a lányomat, ő egy elkeseredett visítás után nekiesett a partnerének, és megtépte a haját, hogy az edző alig tudta leválasztani róla. Eltanácsoltak minket
Tanácstalanul áltam az év kezdetén, mit is kezdjek a sporttal. Mert sportolni kell. Legnagyobb örömömre ők jöttek haza azzal a lelkes ötlettel, hogy mostantól kajakozni szeretnének. Annyira megörültem. Szabaddá tettünk 2-3 délutánt és azóta járnak. Lelkesen, szeretnek járni. Aztán pár hete elkapott az edző bácsi, és eltanácsolt minket. Az indok a következő. Mivel ők csak kétszer-háromszor jártak hetente, a többi gyerek meg akár négyszer-ötször is, már annyira megelőzték őket gyorsaságban, hogy nem lehet megoldani. Az edző nem lehet ott a motorcsónakjával az élbolyban is meg a lemaradóknál is. A lemaradók miatt nem tud az elől levőkkel foglalkozni, akikkel pedig érdemes. És különben is kezdődik a versenyszezon, úgyhogy jobb lenne, ha nem járnának.
Én ezt elfogadom. Megértem. Én is mérges lennék, ha ott lenne a tehetséges gyerekem, és nem tudna kibontakozni.
Na de mi lesz velünk? Mi lesz a többi 99,9 %-kal? Az én gyerekeimnek nincs kiugró tehetsége semmilyen sportágban. Merevek, evickélnek úszás helyett, futás közben összakad a lábuk és nyitott tenyérrel pattogtatják a labdát, ha egyáltalán eltalálják. De ettől még mozgásra éhes gyerekek, akik csak magáért az örömért szeretnének járni valahova, de nincs hova. Mert vagy versenysport, vagy semmi.
Először nem voltam ilyen borulátó, csak utána gondoltam bele. Igen uszodába eljárhatnánk, tanfolyamról tanfolyamra, két gyerek esetén nem kevés pénzért eluszikálhatnának. Ezt nem nevezem így ebben a formában sportnak.
Járhatnának küzdősportra, de oda nem akarnak.
Próbáltak labdajátékot, de ügyetlenek benne, nincs sikerélményük, meg a csapattársaiknak sem, így nem szerették meg, a többiek meg valószinű fellélegeztek, mikor abbahagyták.
Mi marad még? Tenisz, személyi edzővel? Megfizethetetlen. Body building, aerobik? Gyerekek még. Zenés gyerektorna? Ennyire viszont már nem gyerekek.
Most tényleg! Mi maradt még? Mondjon valaki olyan sportot, amit magáért a mozgás öröméért lehet végezni, és nem csapják ki belőle azt, aki nem olyan jó, hogy versenyezzen.....
