Kazohinia Kávéház

Mikor kiköltöztünk falura, felmerült az igény, hogy legyen egy kocsim, amivel tudom hurcolászni a gyerekeket. Egyetlen követelmény volt vele szemben, miszerint férjen bele az összecsukott babakocsi. Ja, hát én még hozzátettem, hogy egy piros, ötajtós SEAT Ibiza legyen, de ha nem ez, akkor bármi, csak piros, ötajtós SEAT Ibiza. (hogy miért voltam belezúgva?)

Aztán egyszer hív izgatottan a férjem, hogy az egyik kollegájának a szüleinek az egyik barátjának az ismerősének meghalt a férje, a nő nem tud vezetni és van egy fehér Corsájuk, ami másfél éves, nincs benne 10000 km sem, garázsban tartották és ápolgatták , és szerető gazdát keresnek számára, és még olcsón is adják. Nem igazán örültem, mert hát én piros, ötajtós SEAT Ibizát szerettem volna, de azért fiamat átadtam a nagyanyjának, felmarkoltam a babakocsiját, és pocaklakó lányommal engedelmesen elindultam a találkahelyre. Aztán kivittek minket a kocsihoz, ami valahol vidéken volt, már nem tudom hol, a kocsi állt a zöld füvön, szerényen, kedvesen, kicsit szomorúan. Szerelem volt az első látásra.

A szerelem azóta csak erősödött. Egy igazi fapados kocsi, akit Dugókának kereszteltünk. Nincs neki központi zárja, szervókormánya, még csak elektromos ablaklehúzója sem. Nincsennek hátul fejtámlák és a csomagtartójába az összecsukott babakocsin kívűl legfeljebb egy nagyon sovány szatyor fért bele. Van viszont 45 lóereje, aminél nem is tudom fut-e kevesebb az utakon.

Már a külsejét is imádom. Szép vágású szemeit, csibészes mosolyát, kerekded hátsóját. A belsejébe az első beleülésnél belezúgtam. Kicsi vagyok, de ebből tökéletesen kiláttam. Minden karnyújtásnyira.

A kocsi úgy nőtt hozzánk, mint egy kedves kutyakölyök, aki soha nem nő meg. Gondoskodik nekünk vicces helyzetekről, soha nem haragszik, ha netán kicsit megtöröm itt-ott. Persze lehet, hogy a férjemnek panaszkodik néha, amikor az olajat, olajszűrőt és légszűrőt cserél benne, mert látom, hogy motyog közben, mintha válaszolna valamire.

Élmény vezetni. Komoly élmény. Ha néha a férjem megy vele, olyan fellelkesülten adja vissza, mint a gyerek, aki a vidámparkban kipróbálhatta a dodzsemet. Csillog a szeme, és mesél, csak mesél. Hogy lealázta a piros lámpánál az össze nagymenőt, hogy nem akarták neki megadni az elsőbbséget, hogy ha 110-zel megy, az már olyan élmény, mintha legalább 180-nal teperne. Hogy izomláza van, mert ki kellett állni egy bonyolult parkolási helyzetből, és félóráig csak a kormányt tekergette. És kicsit csalódott sóhajjal ül vissza a céges AUDI-ba, amit meg is értek, mert előző nap én vezettem azt a monstrumot, és halálian unalmas volt.

A szervizelése? Vicces! Pár ezresből minden megvan.

Egy helyen kezdtünk dolgozni. Mindketten ugyanakkor és ugyanott. Később kiderült, hogy mindössze 5 nap van a születésnapunk között. Ugyanabban a kórházban születtünk. Rengeteget vihogtunk 18 évesen a lehetőségen, hogy anyáink váltották egymást a gyermekágyon. Sok-sok hasonlóság volt köztünk, megdöbbentően sok. Sülve-főve együtt voltunk. Ő izgult a karatevizsgáimon, és tünemény barátnősen vígasztalt egy pohár bor mellett, ha nem sikerült. Én végigasszisztáltam első és legnagyobb szerelmi történetét. Nem igazán volt a srác hozzáillő, de ő bele volt esve, mint tyúk a langyos takonyba. Lehetett volna belőle valami. Tanítottam fára mászni, mert a barátja kijelentette, hogy ha egy kinézett fára felmászik, elveszi feleségül. Nem sikerült neki. Elmentünk vitorlázni, és majdnem belefulladtunk a vízbe a röhögéstől, mikor meztelen pasijainkat hasonlítottuk össze hátulról, miközben lógó zacskóval próbálnak visszamászni a hajóba. Több, mint 10 évig voltunk a legjobb barátnők. Később is volt, hogy együtt dolgoztunk, és együtt szívtuk meg amikor a galád főnök lenyúlta a bevételt és eltünt. Egymást támogattuk, míg kikecmeregtünk a slamasztikából. Aztán családot alapítottunk. Nekem egymás után megszületett a két gyerek, ő pedig vad párkeresésbe vetette magát. Lazult a kapcsolat. Azért az első hangos kacajt neki sikerült kicsalnia még a kisfiamtól. Utoljára 7 évvel ezelőtt találkoztam vele, mikor megvették második nagy szerelmével a közös lakást. Nekünk akkor még egy kicsi meg egy pici gyerekünk volt, családilag mentünk, nem is tudtunk beszélgetni, mert állandóan egy minden lében kanál kölyköt kellett leállítani, kiszedni, felvenni...Aztán neki is lettek gyerekei. Mert tartottuk a kapcsolatot, de már csak e-mailben, telefonon, és mikor felmerült a találkozás igénye, hol ő, hol én sóhajtottam lemondóan. Tolódott, egyre tolódott. Látszólag boldog volt, a hercegnő után megszületett a kiskirályfi. Lakást cseréltek, szépet kaptak, és nagyot. Tudott otthonról dolgozni. Egy éve kerestem őt utoljára, szép hosszú e-mailt küldtem, amire nem válaszolt. Kétszer írtam neki viccesen, hogy mi a pitli van, akkor sem válaszolt, én meg besértődtem. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ha nem kell neki a barátság, akkor nem, pedig nálunk már nagyobbak a gyerkőcök, most már tényleg találkozhatnánk...

Tegnap kaptam a hírt. Meghalt. Balesetben, aminek gyanús körülményei arra engednek következtetni, hogy önkezével vetett véget az életének. A kisfia 4 és fél, a kislánya 7 éves, most megy majd iskolába. Azonnal rohantam egy közös barátunkhoz, akik ott laknak a közelükben, de a mi közelünkben van a bolt, ahol dolgozik. Az ő szeme is kisírva. Mi történt? Kiderült, hogy pont egy éve hirtelen minden rosszra fordult. Egyre többet veszekedtek a párjával, elváltak. Vissza kellett mennie dolgozni, még ha otthon is dolgozott, de a főnöke pont ugyanannyit várt tőle, mint 6 évvel korábban, pont ugyanúgy basztatta, mint mikor taknyos munkakezdő volt. Az anyja öröklött idegbajával, és iszonyatos önzésével egyre rosszabb állapotba került.

Nem tudok mit mondani. Magára hagytuk őt. Ő meg nem kért segítséget. Nem értem. Bűntudatom van. Nagy bűntudatom. A közös barátnőnek is, akivel alig egy hete beszélt. Ő sem sejtette. Vagy mégis baleset volt? Lehet az ilyet előre sejteni? Annyira sajnálom! Annyira nem ér semmit a sajnálatom. Megint bőgök. Ha eszembe idézem, csak vicces helyzetek, röhögcsélések és fuldoklásba fulladó nagy röhögőgörcsök jönnek elő. Hogy mik voltak a kiváltó okok, arra már nem emlékszem. Tegnap gyertyát gyújtottunk neki, és a barátnőnk két bőgésroham között egyszercsak elkezdett nevetni. Mélyen a gyertyalángba nézett és kiszaladt a száján. Hát, Taknyos (ez volt ő az 5 nap miatt) jól kibasztál mindenkivel. A volt férjed rá lesz kényszerítve, hogy apuka legyen végre. Az anyád, hogy mással is foglalkozzon, mint a maga hatalmas egójával. A főnököd meg az életben nem fog kapni még egy ilyen engedelmes, minden parancsra ugró, lojális munkaerőt. Mi meg kutathatjuk fel a régi barátokat, hogy megtudjuk, hogy ők is bajban vannak-e, vagy csak kölcsönösen ráuntunk a barátkozásra. Aztán megint elbőgtük magunkat. És a gyerekek?

Mikor reggelente jövök be az irodába, olyan jókat szoktam gondolkodni. Megvitatom az élet nagy kérdéseit és eltervezem a napomat. Ebben a stádiumban még minden tökéletes, percre le van osztva a tennivaló, minden belefér, csak mikor kiszállok a kocsiból és más is beszáll a folyamatba, akkor szokott felborulni minden.

De most nem is erről akarok írni, hanem ami napok óta foglalkoztat. Mégpedig az, hogy mennyire tehet az ember arról, ami vele történik, illetve mekkora szerepe van a környezetnek egy ember tulajdonságaira, illetve mennyit lehet ebből még elfogadni.

A kérdés egy cigánybűnözéssel foglalkozó vitában fogalmazódott meg, és persze sehova nem vezetett. Az én elég sajátos gondolataimat nem nagyon tudták ezzel kapcsolatban elfogadni, miszerint vastagon benne van társadalmunk abban, hogy ez így alakult. Ugyanis szerintem ebben nem kifejezetten a cigányok hibásak, hanem pontosan mi.

Megmagyarázom. Játszuk itt a liberális, befogadó, elnéző szerepet, de ez szerintem olyan, mint az a szülő, aki mindent megenged a gyerekének, nem húz határokat, mindentől megvédi, aztán csodálkozik, hogy a gyerek a fejére nő, szemtelen, egyre többet követel és nem akar dolgozni, csak otthon mereszti a seggét és tarja a tányérját. Éppen ideje lenne egy komoly pofánbaszásnak, kizárólag a gyerek érdekében.

De a segítő szándékú rosszakarás valahogy nem fér bele azokba a normákba, amikkel álltatjuk magunkat.

Van egy ismerősöm. Jó fejű, kedves gyerek, de nem különösebben okos, és emellett még szorgalom se szorult bele sok. Sok ilyen van. A szülei, akik értetlenül álltak a gyerek iskolai teljesítménye előtt, főleg hogy a nővére jó tanuló volt, rögtön kész voltak a magyarázattal. Szar az iskolai rendszer, pikkelnek rá a tanárok. Hát nem egyszerűbb, mint leülni a gyerekkel és hosszú órákig tanulni vele? A gyerek is hálával fogadta ezt a megoldást, hiszen egyszerűbb magyarázni a bizonyítványt, mint nekiülni annak a kurva leckének és megtanulni. Aztán jöttek a dolgos évek. Szakma persze semmi. Csak az érettségi legyen meg! Ja, hogy az magában semmit sem ér? Ez a szemét világ! 12 évnyi tanulás semmit nem ér? Sorjáztak a melóhelyek, itt szar a főnök, ott szemetek a kollegák, ehün kevés a fizetés, ottan meg túl sokat kell dolgozni. Bocsánat nem sokat kell dolgozni, hanem genya módon kizsákmányolják az embert. A szülők hát csináltak egy üzletet a gyereknek, legyen a maga főnöke. De ez a szemét világ, hát nem összeesküdött ellene? No mindegy, azért másfél évig csak eltartott, míg felélte a boltot. Tehát nem csinálta annyira rosszul! Csak a körülmények! Rossz helyen volt a bolt, állandóan igényekkel jöttek a vevők, soha nem az kellett nekik, ami éppen raktáron volt. Szemetek! Aztán férjhez ment, gyereke lett. Erre a szülők vettek neki lakást, mert hát mégis, ugyan miből tudna ő lakást venni, mikor az élet esküdött össze ellene! Aztán megint jöttek a bajok, mert hát a fenébe, egy 6 órás meg egy fekete, hol fizetős, hol nem fizetős állásból nem lehet eltartani még egy gyereket is. Mindez mellé persze cigizni, taxival járni ha épp késésben van, és nemcsak divatosan, de márkásan is öltözködni természetesen. Szóval nem fizették a számlákat és már éppen el akarták árverezni a lakást, mikor ismét a szülőkhöz fordult. Akárhogy is nézzük ekkor már ultimátummal. Vagy kisegítik őket, vagy mennek a híd alá! Összeült a családi kupaktanács. A nővér azt mondta ne rántsák ki a szarból. Illetve segítsenek, de ne önzetlenül. Fizettessék vissza vele a pénzt. Tíltassák le a fizetéséből. Lepisszegték, hát hogy képzeli, hát hogy tudnának megélni még ha annaka kicsinek is elszedik a felét. A nővér nem vette észre, hogy szél ellen pisál, erősködött, hogy legalább normális 8 órás állást vállal és a férj is elmegy egy rendes céghez, ahol normálisan fizetnek. A szülők pedig szörnyülködtek, hogy hogy lehet valaki ennyire szívtelen, szemét és érzéketlen. Kifizették és annyit kértek a megtévelyedettől, hogy hetente menjen el hozzájuk és takarításban, ablakpucolásban segítsen nekik.

Az eredmény? Másfél hónapig járt, de nagyon megterhelő volt 6 órás munka, gyerek, háztartás mellett még segíteni is. Fél éves jókislányság után meg a számlák ismét kifizetetlenül halmozódnak a sarokban. De semmi gond gyűlik a szüléknél is a nyugdíjból megtakarított pénzecske.

Mit mondjak ez a hét sem úgy alakul, ahogy azt egy kellemesen hűvös szobában, koktélt kortyolgatva eltervezi az ember.

Keddre szinházjegyet kaptunk, szerdán OKÉV felmérőt ír a kisebbik, és zongorás próbája van a nagyobbnak. Csütörtökön zongoravizsgája van a kisebbnek és szolfézsvizsgája a nagyobbnak. Pénteken hegedűvizsgája van a nagyobbnak. Szombaton osztálykirándulása a nagyobbnak. Vasárnap vendégek jönnek és közben, hogy teljes legyen a káosz lefoglaltunk egy hétvégi házat a Börzsönyben péntektől-hétfőig. Amit persze teljesen elfelejtettünk. Aztán, mikor kiderült, veszekedtünk egy jót, és lemondtuk. A munkahelyemen 3 pályázat elszámolási határideje, és csak azért nem 6, mert az egyik film nem készült el teljesen, így azokra csak egy kérelmet írunk, hogy meghosszabbítsuk az elszámolási határidőt.

Hogy semmiképpen ne érezzem jól magam, most már komolyan fogyózom, mert jön a nyár, úgyhogy egyébként is pattanásig feszülnek az idegeim. Az iskolában hétfőn közölték, hogy az egyik rajzom nem jó, úgy ahogy van, így azt át kell rajzolni. De már megcsináltam még aznap éjszaka, így már csak 4 rajzot kell készítenem, meg a montázsokat, és a két tervrajzot befejezni.

Panaszból ennyi, viszont jövő héten az egyik kölök erdei iskolában lesz, no meg hétfőn szünnap, így a munkahét is csak 4 napból fog állni.

Futni még mindig nem tudom, mikor megyek legközelebb.

Már nem is tudom, mikor tudok menni legközelebb futni. Szörnyűek ezek a dolgos hétköznapok, Így tanév vége felé olyan mértékben felborul a napirend, és annyi plussz apróság jön közbe, hogy iszonyat. Most már suli végéig nem is fogok tudni menni, mert vége az úszásnak, és a szolfézsnak is.

Ezen a héten mindössze egy szolfézsvizsga, két fellépés, két szülői értekezlet és egy osztálykirándulás döntötte össze a megszokott napirendet. A jövő héten sem lesz másképp. Pénteken még beszerzek vagy 25 pipikét, amit este szét is trancsírozok. Közben anyukám költözködik, és naponta háromszor felhív, hogy szerintem milyen szőnyeget vegyen a nappaliba, ott ahol ő áll, ott hol a legközelebbi biztosító, és szerintem Ürömön milyen gázszolgáltató van, meg ilyenek. Arra már ki sem térek, hogy nekem is vizsgaidőszakom van, és két héten belül el kell készítenem 5 rajzot még és 3 montázst be kell lamináltatnom.

No nem panaszkodni akarok, szeretek így pörögni, de most kezd egy kicsit sok lenni. Tulajdonképpen március közepe óta megy ez, és kezdek elfáradni. Már nagyon vágyom nyaralni, de azt persze meg kellene még szervezni.

Pedig annyi szép minden van az életben. Kikeltek a rozsdafarkak, a rigók meg már rég kirepültek. Olyan vicces látni, ahogy az apjaméretű "apróságok" etettetik magukat a szülőkkel. Hétvégén bizony borsólevest fogok főzni, saját borsóból. Persze, ha ma lesz még energiám meglocsolni.

Ma reggel hatalmas csetepaténak voltam szemtanuja, ami a teraszunkon zajlott. Arra neszeltem fel, hogy cserreg egy szarka, dühödten csettegnek a rigók és valami veri a teraszablakot.

Mikor odasiettem azt látom, hogy a szarka pár repülni alig tudó rigófiókát üldöz, akik folyton nekimennek az ablaknak. Mielőtt még véressé vált volna a végkifejlet, jött anyu, apu, meg az egész rokonság, hogy védjék a cseperedőket, és vagy hatan nekiesnek annak a hatalmas szarkának. Kicsit feljebb egy galamb turbékolt rémülten, de nem repült el, ott tévézett a májusfa ágain, hangosan szurkolt és izgatottan járt fel, s alá az ágon.

Mikor a rigók elzavarták a szarkát, a csemeték még mindig az ablakot csépelték, úgyhogy én is beavatkoztam, nehogy összeverjék magukat. Édesek voltak szegénykék. Még fenekükön volt a tojáshéj szinte, farktollaik alig egycentisre nőttek és még igazi tejfölösszájjal nyafogtak az anyjuk után. Olyan fáradtak voltak, hogy simán elkaptam őket, és felraktam egy cseréptartóra, ahol kipihenhették magukat. Ott macska nem éri el őket, a szarka meg nem fér hozzájuk.

Mikor már csend lett, megjelentek a szülők és rokonok, hogy jelezzék tiszta a levegő, és a két fióka, két-három méteres távolságokat repülve visszajutott a leylandi-ciprusban levő fészkükig. Végre mindnyájan megnyugodtunk.

Meg kell jegyezzem, hogy a galamb identitászavaros lehet, mert később láttam, hogy a szarkát követi, és mikor a szarka megállt egy-egy pillanatra, akkor rögtön násztáncba kezdett. Nem tudom vannak-e madárpszihiáterek, de ennél a jószágnál bizony elkelne pár foglalkozás.

Futni ugyan nem tudtam elmenni múlt héten, csak egyszer, de a hétvégén jót bicikliztünk legalább.

Gondoltuk kifigyeljük, hogy Fótról, Dunakesziről hogyan lehet felmenni a Megyeri-hídra. Légvonalban nagyon egyszerű lett volna, de még olyan korszerű biciklink nincs, így maradtak a kitáblázott, vagy ki nem táblázott, meg a még elmegy utak. Mivel gyerkőcök vannak, kettő is, gondoltuk felderítjük a terepet és megkeressük a legbiztonságosabb megoldást. No most Fóton nincs egy szál bicikliút sem. Irányban Dunakeszi volt az első megálló, hát arrafele vettük az irányt. Két felüljáró vezet át az M2 (hahaha) felett. A hátsót, azaz legtávolabbit vettük szemügyre, azon kevesebb autó jár, mert nincs közvetlen lekanyarodása az M2-re. Azért ott is voltak elegen. Ráadásul az út szarnál is szarabb, gondolom a Dunakeszin folyó építkezések eléggé megterhelik az egyébként is rossz minőségű aszfaltot, mindenesetre vannak olyan kátyuk, hogy a vaddisznó is megellene bennük. Nem kifejezett életbiztosítás ezeket kerülgetni a két kocsinál semmiképpen sem szélesebb, forgalmas úton. Azért, ha túljutunk ezen a szakaszon, akkor a vasút mellett nagyon jó kis bicikliút vezet. (visszafele már a házak között jöttünk, és így kb 1 km-re szűkült a veszélyes szakasz hossza) Szóval Dunakeszin ezen a részen nincs gáz, bár elég nagy kerülő, de legalább biciklisút. Mentünk tovább, és felfedeztük a dunakeszi horgásztavakat. Mikor átmegyünk az M0-ás alatt, ott tolni kell a bringákat, de ez apróság, van legalább egy 30 centi széles kitaposott út. Nem félreértés, nem rendes út, csak a sok használat csinálta vályu. Hogy mit gondoltak a készítők, hogy vajh hova lesznek a biciklisták, akik eljönnek idáig? De ez nem az utolsó ilyen esetünk volt. Szóval lehet választani utána, hogy jobbra, vagy balra. Mi a jobbrát választottuk, ami a horgásztavakhoz és az Auchan-hoz megy, mert az volt irányban. Csodálatos út vezet a bevásárlóközponthoz, illetve az oda vezető körforgalomig. Itt megint megfejthetetlen talánnyal álltunk szemben, miszerint akik innen mennek gyalog, vagy biciklivel a vásárlóközpontba, azok hova szublimálnak innen. A bicikli illetve gyalogút ugyanis pont ott szűnik meg, ahol a körforgalomba bejövő plussz két út miatt már tényleg nagy a forgalom és szükség lenne rá. No mindegy, továbbmentünk a kocsiúton, és lám-lám kb 100 méter után megint volt járda, amit persze bicikliútnak is lehet használni. No itt viszont vissza kellett kanyarodni Káposztás fele, mert sehol nem lehetett kimenni, a légvonalban pár 100 méterre látható híd fele. Úgyhogy visszakanyarodtunk és a gát mentén végigbringázva már ott is voltunk a Váci út folytatásában, ahol remek bringaút visz a Hídhoz, meg Dunakeszi fele. Itt már minden rendben volt, csak aztán megint kiderült, hogy kár bízni bármiféle halovány igérgetésben. Azt olvastam ugyanis még régebben, hogy a hídépítő vállalta, hogy a híd átadására gyönyörű bringautat készít egészen Dunakesziig. Nos ebből annyi valósult meg, hogy a hídig és még utána egy kicsit fantasztikus bringaút van, aztán Dunakeszi előtt pár kilométerrel eltünik. Ami egy picikét bosszantó, az az, hogy nem elég, hogy eltűnik, de a kocsiút szélén tábla jelzi, hogy oda biciklivel, traktorral, meg már szarabb járgánnyal behajtani tilos. Mi van??? Hát mi ugyan visszafordultunk, de ha épp Dunakeszin lett volna dolgunk, hát biztos nem tántorít el a tábla. Bekanyarodtunk egy még el nem készült irodaparkba, gondoltuk szétnézünk, hogy ebből az irányból sem jutunk-e el a bevásárlóközpontig. Hát persze, hogy eljutottunk. Alaposan kikoptatott ösvény jelzi, hogy mások is eljutottak. Mert ugyan zsákutcát jelez a tábla, de azért bringával lehet továbbmenni. Tovább már nem volt kedvünk kisérletezni, illetve még megpróbáltuk, hogy hátha van valami átjáró a vasút felett-alatt, és nem szükséges áttolni a biciklit a nem szabályos úton a bicikliút végénél, de ilyet nem találtunk. A végén, egy gyalogosok által kitaposott "átjárón" vittük át a bicilkiket szintén nem szabályosan.

Az olvasók figyelmét felhívnám, hogy egyértelműen igyekeztünk szabálytisztelő módon haladni, sőt kifejezetten törekedtünk a biztonságos és szabályos közlekedésre, mivel gyerekekkel való közös biciklizéshez kerestünk utakat. Ennek ellenére vagy háromszor-négyszer belefutottunk olyan helyzetekbe, ahol a rendes út megszünése után biciklizésre teljesen alkalmatlan utakra kényszerültünk rámenni, örülve, hogy nincsennek velünk kicsik. Az, hogy nincs GPS a biciklinken, gondolom nem egyedi dolog. Ennek ellenére utunk során egyszer találtunk útmutató táblát, miszerint merre kellene mennünk a Váci út, illetve a híd fele.

Ma valahogy már reggel éreztem, hogy amolyan lusta napom lesz. Miután mindenkit kihajítottam otthonról, nekiültem a kávémnak. Aztán valahogy kiandalogtam a kertbe, a bögrével a kezemben. Nem volt most meleg, olyan idő volt, hogy egyik oldalon a nap sütött, és ez megvilágította a sötét esőfelhőket. Egészen szép zöldnek látszott minden. Végigbogarásztam a gyerekek által csak bermuda nyírfáknak nevezett kicsi, két éve ültetett fácskákat, amiből nagy lombú háromszög alakú liget lesz majd egyszer. Aztán megnéztem mekkora a szibériai mézbogyó termése, amit tavaly ültettünk és most először virágzott. Hát olyan kisujjamkörömnyi termések vannak rajta, pontosan 6 darab. Meg is locsoltam őket, hátha akkor esni fog az eső. Továbbmentem a kerítés mentén, és lenyestem a nyári orgona tavalyi elszáradt virágait, adtam egy kis trágyát a pirosvirágú díszbirsnek, a kékszakállnak, a loncnak, a tamariskának, a két tő ribizlinek és a két tő egresnek. A kukorica nem kezdett még nőni, de a sütőtök kidugta már pár helyen a fejét. Kicsit aggódva nézegettem őket, mert már most nagyon kezdi benőni a szúrós bokorsövény, aminek az aljába ültettem őket. Úgyhogy azt is megmetszettem. Aztán megmelegítettem a kávémat és visszamentem a kertbe, hogy tovább lustálkodjak. A hintaágyból csak néztem ki a fejemből, néztem a virágzó májusfát, hogy mekkorát nőtt tavaly (lehet, hogy tényleg közel ültettem a házhoz?), a köriseket és az aranyesőt, hogy idén csak egy virág van rajta, akkor viszont hátha nő egy jókorát végre. Aztán végigmentem a másik kerítés mentén, és megállapítottam, hogy a tavaly ültetett 12 bokrocska közül 4 sajnos nem hajtott ki. Viszont az olajfácska, ami teljesen kiszáradtnak tűnt, az a tövéből hozott egy pár miliméteres hajtást. Nohát. Ezeket is megtrágyáztam és meg is locsoltam, hogy még biztosabban legyen eső. Aztán továbbmentem az idei év nagy újdonsága felé, a "konyhakert" felé. Ezt a lányom találta ki, hogy ültessünk mindenfélét, és bár ő már elveszítette az érdeklődését, de én nagyon élvezem. Ültettünk borsót, sárgarépát, petrezselymet, salátát, retket, mángoldot, uborkát, babot, sütőtököt, főzőtököt, patiszont és kukoricát. Hogy lesz-e bármiből is valami, azt nem tudom, de ha a gazda szeme hízlalja a termést, akkor talicskával se győzzük beszállítani majd a házba. Mindenesetre a borsó, petrezselyem, sárgarépa és retek már kikelt. Elsőszülöttünk a borsó, és ez már tetemes 20 cm-es magasságba nőtt. Apró, cérnavékonyságú kacsóival tapogat jobbra balra, mint egy szédült balettáncosnő, és jobb híján saját magába, meg a mellette álló éppolyan ingatag másik növénykébe kapaszkodik bele. Aztán elől a sziklakernél végképp elveszítettem az időérzékemet. Annyi, de annyi minden fér egy pár négyzetméteres kertbe, hogy megszámolni sem lehet. A hagymások már elvirágoztak, ezeknek levágtam az elszáradó virágját, hogy ne magot hozzon, hanem a hagyma erősödjön. A kökörcsinek kezdenek punkosodni, őket majd később nyírom le, annyira szépek így is. A liliomok kezdenek bimbót ölteni, és az első fügék is már mogyorónyiak. A kövirózsák közé szokásukhoz híven sok csiga bújt el, de őket könyörtelenül kitelepítettem az utcai kertbe. Úgyis visszajönnek, de addig is...

Jó későn értem be. Jó sok munka van. Megszívtam a reggeli lustálkodást, mert futni nem tudok menni, hogy végezzek, mire a gyerekekért kell mennem.

Most már 3 és fél percet futottam egyhuzamban, és 41 perc alatt sikerült körbeérnem. Viszont most így megint eléggé elfáradtam. Nagyon jó volt, meg minden, de totál szétestem és totyogtam a végére.

Viszont:

Pontosan 10 percet javítottam a legelső szigetkörömhöz képest.

Már csak 8-szor sétáltam 1-1 perceket

Több, mint 500 métert lefutok egyben

Nekem hatalmas sikerek ezek, amikről nem gondoltam 8 héttel ezelőtt, hogy lehetséges lenne. A legszebb az a futásban, hogy vannak olyan apró elérhető célok, amik folyamatosan fenntartják a lelkesedést. Most szeretném például 40 percen belül lefutni a szigetkört, meg szeretnék 1 km-t egyben lefutni. Nem tudom hány hét alatt sikerül, de biztos, hogy fog. Aztán lesz május 19-én egy váltó futóverseny, ahol 2.1 km a legrövidebb táv. Talán sikerül hozzá társat találni, és mekkora királyság lenne! Az lenne az első versenyem, és az talán nem olyan elrugaszkodott dolog, hogy ne sikerülne.

Kicsit le vagyok maradva, hogy a múlt héten is csak egyszer voltam, meg e héten is, de hát nem egyszerű két gyerek, meg munka mellett az elszabadulás. Ha nem sikerül abban az egy órában, akkor game over.

London fantasztikus volt, majd lesz útleírás, de hosszú lesz, mert sok mindent láttunk, sokat tanultunk. Ott sem tudtam futni, mert 4 vízhólyaggal küszködtem egész végig, és nap végére totál megmerevedtek a lábaim. De nem csak az enyémek.

A lényeg: tegnap megint voltam futni. 3 percet futottam, 1 percet gyalogoltam. 42 perc alatt végeztem. Nagyon király volt, eljutottam odáig, hogy már nem légvételi problémák miatt nem megy jobban, hanem lábfáradás miatt. A legelső kilométer 7 perc alatt megy, a többi pedig egyre lassabban. :) De hát mit is várok nem egészen két hónap után. Örülök, hogy már élvezem a dolgot, és nem meghalni készülök a futás végén. Tulajdonképen soha nem reméltem, hogy eljutok valaha is odáig, hogy élvezem. Tegnap azt is élveztem, hogy lefutottam életem első 500 méterét. Már láttam a csíkot 3 perc futás után és kicsit belehúztam :) Jövő héten már 3 és fél percet fogok futni. Azt számoltam, hogy mindössze 10 alkalommal gyalogoltam bele a futásba. Mobillal mérem az időt, és 10 ismétlés fér a futamidő funkciójába. Ez volt az első alkalom, hogy nem kellett újraindítanom a számolót :). Szeretek a szigeten futni. Egyetlen része van, amit nem szeretek, a Margit-híd után a pesti oldal. Ott van egyrészt egy picike emelkedő, meg nagyon sokan vannak ott, és szinte mindig sétál valaki a futópályán.

Húsvét

Hétfőn már itthon voltunk, úgyhogy nem maradt el a húsvétolás sem. Reggel bősz csoki és ajándékkeresgélés volt a kertben. Aztán persze locsolkodás adok-kapok.

Állat jó volt! A futanet fórumán kaptam ötletet, hogy hogyan is kéne csinálni, és jelentem most a lélegzetvételre mentem rá. Az alapgondolat az volt, hogy 3 lépésen keresztül be, és 3 lépésen keresztül ki. Rögtön így is indítottam, hatalmas elhatározással és lelkesedéssel. Az eredmény? 50 méteren belül belezavarodtam, kb. úgy lélegeztem, mint egy asztmás. Valamiért ugyanis azt gondoltam, hogy a lélegzetet is háromszorra kell megenni, és ugyanúgy háromszorra kiköpni. Elkerülte a figyelmemet az az apróság, hogy úgy ajánlották, hogy 3 lépésen keresztül be és ui. ki. Tehát nem kell minden lépészuttyanáskor egy kis levegőt bekapni, mert abból csak nagyon vicces látvány jön ki. De szerencsére hamar rájöttem, hogy van egy kis félreértés a dologban, és annyira ezzel foglalkoztam, hogy mire észrevettem magam !két és fél percet! futottam. Úgyhogy ehhez tartottam magam egész végig. Csak így lazán! És tudtam volna ám többet. :) No de térjünk vissza a lélegzetvételhez. A következő 2 és fél perc alatt próbáltam a 3 lépés be, 3 ki szisztémát, és akkor rá kellett jönni, hogy ez nem olyan egyszerű. Mese nem volt, össze kellett szedni nem létező ritmusérzékemet, és elkezdeni ritmusosan futni, és lélegezni. Kb. a harmadik menetre sikerült egy olyan ritmust találnom, ami az én személyes lélegzetvételi rendszeremhez nem bántóan igazodik, ez pediglen beszívás két ütemben, kifújás egy mélyben, és a lépéseket nem néztem, de kb. stimmel a 3-3. Szinte végig erre koncentráltam, olyan jó kis szavakat lehet közben segítségül hívni, hogy asszondja kecs-ke-mééééét, vagy szíj-jon-gáááázt, vagy puk-ka-nááááás, stb. stb. a lehetőségek, hála gyönyörű nyelvünknek szinte végtelenek.

Időt most nem javítottam, de messze nem fáradtam el annyira, mint szoktam. Sőt, azt kell mondjam, hogy nagyon jólesett az egész, és a lábam fáradt el csak, de hát az meg majd megerősödik, de egyáltalán nem volt az a szinte rosszullétig fokozódó fáradtság.

Viszont újabb és újabb kérdések merülnek fel állandóan. PLd. mikor zseb nélküli naciban fut az ember, akkor hova tudja tenni a slusszkulcsot? Én most kis körülnézés után a keblembe rejtettem, de azért világosan érzem, hogy nem ez a korrekt megoldás. :) (Ráadásul csurom víz volt, mikor kihalásztam onnan)

Ma este megyünk Londonba, majd kiderül, hogy ott lesz-e valami kis helyes park a közelben, ahova le lehet menni. Aszondják van pár a városban, majd kiderül, ha ott leszünk.

Ez a hétvége egy csodálatos, nyári hétvége volt. Már reggel muszáj volt kimenni a kertbe, és kapirgáltunk, játszottunk egész nap. Előkerült a pingpong asztal, meg a tollasütők is, és bőszen nekiláttam kiszabadítani a füvet a rászáradt száraz mindenféle alól. Fellazítottuk a fák alját, osztottunk egy kis trágyát minden jelentkezőnek és sorra csodáltuk a megjelenő rügyeket és bimbókat.

Virágoznak a botanikai tulipánok, nárciszok és jáccintok, meg a kökörcsinek, gyöngyikék és kankalinok, virágba borult a mandula és a vérszilva. Megjelentek a bimbók a májusfán, mézbogyón, ribizlin, epren, meg még rengeteg mindenen.

A rigók már nem verekednek, bezzeg a verebek. A rozsdafark is már a fészkét építi, ha jól észleltük, kb oda, ahol tavaly is laktak, és mintha egy cinkepár is feltünően sokat keringene a szerszámos bódé hátsó falánál, ahol van egy repedés a falban.

Még rengeteg munka van, semmivel nem vagyunk kész teljesen, és kezenként sikerült egy tisztességes vízhólyagot is összeszedni, de rég volt ennyire jó hétvégénk.

Megvan a 10. edzés. Ugyan semmi kedvem nem volt, de elmentem, és nagyon király volt. Ugyanis nem futottam körbe most a szigetet, hanem csak annyit, amennyit az edzésterv mondott. Azaz 4*2 percet. Ez pedig sokkal könnyebben ment, mint az egész, visszafele sétáltam és teljesen kipihenten értem a kocsihoz, nagyon jól éreztem magam. Ezt gyakrabban fogom így csinálni.

Ezt a http://www.futanet.hu/forum/ a forumozóktól tudtam meg. Tegnap ui. volt rengeteg időm, és kicsit beleolvastam a kezdőknek szóló fórumba. Még csak 2006 júliusában tartok az olvasásában, de máris annyi okos tanácsot szedtem össze, mint a csuda. Például azt, hogy úgy kell csinálni, hogy jólessen, mert hosszú ideig nem tudja az ember megerőszakolni magát. Ez így király volt, mert a tegnapi nagyon jólesett így. Azt is mondták, hogy ne mindig ugyanúgy és ugyanazt, mert megszokja az ember. Én tehát azt fogom csinálni, hogy egyszer körbefutom a szigetet, egyszer pedig szigorúan az edzésterv szerint megyek a végén levezető sétával.

A legégetőbb problémára még nem találtam választ egyelőre, de remélem lesz majd egy nagy mellű futó, aki megkérdezi a tutit, és sok okos tanácsot kap, mert most már komolyan fájnak a melleim a folyamatos zutykolódástól.

A fogyást már meg is kérdezték és nagyon vígasztaló, hogy szinte senki nem rögtön kezdett fogyni a futással, hanem kellett 2-3 hónap, amíg beindult. Viszont komoly súlycsökkenésekről számolnak be évek alatt, ami engem nagyon feldobott. :)

És ma hazafele beugrok a decathlonba, és veszek egy új nadrágot, trallala. A jövő héten pedig még mindig 2 percet kell futnom, amit lehet, hogy megemelek 2 és félre. Legalább az első 5 ismétlésre. Aztán szerdán elutazunk, de ha lesz ott egy park a közelben, akkor lehet, hogy lemegyek Londonban is egy kis futásra. (Bocs)

Off.

A kert valami csodálatos. Pár napja van tavasz, és felrobbant minden. Két nap alatt tömény virágba borult a mandulafa, a tulipánok, jácintok és nárciszok megőrültek. A magnólia csak úgy dobálja le a bimbókat rejtő vastag többrétegű héját. Kinyíltak a kökörcsinek is, és végre a piros is megmutatja magát. Három bimbó is van rajta. :)

Tegnap is a 2 perc futás, 1 perc séta variációt nyomtam, és meg kell mondjam egy kicsit sem könnyebben, mint tegnapelőtt. Kicsit elkeseredtem emiatt, valahogy azt gondoltam, hogy egy hónap után már biztos mennyivel könyebb lesz az egész futás téma. De még mindig nem hasonlít futásra, amit előadok a szigeten, folyamatos harc és küzdelem minden másodpercért, amivel többet futok és kevesebbet gyalogolok. Még mindig nem tudok lefutni 500 métert sem. Volt olyan gondolatom, hogy így áprilisban majd indulok valamilyen kis szolid, nagyon rövid futóversenyen. Nos április 19-én lesz egy 3,5 kilométeres futás,  de nem merek még indulni rajta. Annyira rövid távú verseny egyszerűen nincs, amin józan paraszti ésszel elindulhatnék. Mondjuk ha lenne 1 kilométeres, azon talán. Talán! Viszont találtam egy honlapot ( http://futocenter.hu/extra/edzestanacsok.php ), ahol megint olvastam sok okosságot. De tényleg. Például nem gondoltam, hogy nem mindegy, hogy fut az ember. Onnan idézem a következőt, remélem nem haragszanak a cikk szerzői, ezért:

".....hiszen az emberek túlnyomó része helytelenül lép. Ha megnézed a saját mozgásod, akkor azt fogod látni, hogy járás közben kifelé állnak a lábfejeid. Ennek eredményeként a lépéseid a sarkadról indulnak és a nagylábujjon érnek véget. Ez sétatempónál nem is jelent gondot, hiszen a talpad csak a normál testsúlyod terheli. Futás közben azonban nem minden pillanatban érinti valamelyik lábad a talajt, hanem vannak úgynevezett repülő szakaszok is. Mivel ezek eléréséhez el kell rugaszkodnod a földről, így a talpad nagyobb, akár háromszoros terhelésnek van kitéve. Ha futás közben továbbra is a gyaloglásnál megszokott lábtartásod használod, akkor a sarokról a nagylábujjra történő átbillenés közben nagyon nagy erőhatások érik a talpban lévő keresztszalagokat. Az ideális mozgás az, ha futás közben a lábfejed a külső talpélen fordul át. Ehhez pedig az szükséges, hogy tudatosan befelé fordítsd a lábfejed gyaloglás közben, és megtanuld a helyes lépést, mire futni kezdesz."

Az én lábfejeim meg ráadásul extrán kifelé állnak, mert nem múlt el nyomtalanul a gyermekkori szertorna és a művészi torna. Időnként még spiccbe is csapom menet közben a lában, ami nyílván nem túl jó beidegződés. A tanácsot megfogadtam. Illetve igyekeztem megfogadni. Így elsőre érdekes volt. Ha így próbál futni az ember, akkor valahogy jobban billeg a csípője. Mintha átvenne a lábra ható erőből egy kicsit, és abban a pillanatban a láb pihen. Nem tudom jól csináltam-e, de pici izomláz van a derekamban, amit mással nem tudok magyarázni. Furcsa volt, de ha ez segít, hogy jobban menjen, akkor ezentúl igyekszem így csinálni. Persze nagyon kellett koncentrálnom rá, és sokszor elfelejtettem.

A másik, amit itt olvastam és kicsit erősítette az önbizalmamat az az volt, hogy nagyon kedvesen leírták, hogy ha valaki állandóan irodában ül, nem mai csirke, és egész nap a monitort bújja, azoknak még a 100 méter lefutása is gondot jelent.

Jelentem tényleg így van! Még az 50 is.

Ehhez képest komoly eredménynek kéne elkönyvelnem, hogy most már a két- háromszáz métert minden további nélkül lefutok, illetve egy 500 méteres versenyen el mernék indulni. Szóval szerencsére volt időm, és kicsit feltöltekeztem az okosságokból, mert néha már megfordult a fejemben a kérdés, hogy minek is gyötröm magam, mikor fogyni nem fogytam, és érzésre edzettebb se sokkal lettem.

Pedig, de, úgyhogy ma is megyek.

A múlt héten kimaradt a csütörtöki futás, mert....azért, mert.....szóval, izé.....hát az úgy volt....no és aztán....hát igen.

Szal kicsi voltam, éhes voltam, fáztam. Nem volt kedvem.

Ennek meg is lett a böjtje, mert nagyon nehezen bírtam a két perces futást tegnap. Még úgy a harmadik, negyedik ismétlésig ment valahogy, de aztán teljesen átmentem kínlódóba. Vánszorogtam, mint egy beteg csiga, és úgy szedtem a levegőt, mint egy asztmás gőzmozdony. Ráadásul lejövőfélben van a nagylábujjam körme. Nem tudom, azt hogy csináltam. Lehet, hogy mégis kéne futócipő, és nem utcai edzőben kéne nyomni? Hát akkor is először nadrágot veszek, mert az nagyon zavar már. No meg aztán melegem is volt. Hogyan szoktak melegben futni? Nagyon szép látvány, mikor egy csinos, kisportolt nő elkocog az ember mellett kis naciban és trikóban, de.... Hát nekem a kis nacihoz legalább 20 kilót kéne fogynom (na jó 10-et) és trikóban soha nem fogok tudni futni, mert leesik a mellem. Így is két cickótartóban futok és még így is az elviselhetetlent súrolja a lötyögése.

No, jó nem panaszkodom tovább, főleg mert nincs is okom, hiszen még ezzel együtt is tartani tudtam a 44 percet. Ma is megyek és holnap is, remélem így aztán egyre könyebb lesz. És még a jövő héten is 2 percet kell futni, de azt lehet, hogy megemelem 2 és félre, mert aztán gáz lesz utána a 3 perces. Ja jövő héten elutazunk, juhéééé.. A gyerekek nem is sejtik, hogy elrepülünk Londonba. De kedden és szerdán még futok.

Megjött.

No nem az időjósok nyilatkozatai miatt mondom ezt, hanem a madarak csivitelését fordítottam le magyarra. Ezt üvöltik napok óta. A rigók már lassan túl is vannak területi harcaikon, de ami még biztosabban jelzi ezt, hogy megérkezett két, évek óta a kertünkben fészkelő házi rozsdafarkú.

Tünemény madarak. A padlás és eresz között laknak egy nagyon védett helyen, pont a bejárati ajtónk felett. Remélem idén is elnyeri tetszésüket jól bevált kis helyük. Tavaly egy fiókájukkal nagyon meghitt viszonyba keveredtünk.

Egyik reggel indultam volna dolgozni, mikor a bejárati ajtónk előtt kis szőr (bocsánat tollcsomót) pillantottam meg. Első pillanatban egérnek hittem, aztán közeledve hozzá, láttam, hogy egy kis rozsdafarkú kölyök az. Olyan pimaszul nézett fel rám, mintha azt kérné számon, mi az istent keresek az előszobánkban. Aztán valami elkattant az agyában és nagyra tátotta sárga fióka száját, hátha van nálam valami kis maradék, amit belegyömöszölhetnék. Szépen hagyta magát felemelni, és megint jelezte, hogy ehetnékje van.

Közben a szülei már frászt kaphattak a hiányától, mert iszonyatos dühvel kiabáltak utána, és keresték, mint a csuda. Kivittem a ház elé, és egy létra segítségével benyomtam az eresz alá, ahol a fészküket sejtettem. A szülők csak erre vártak és mint a fúriák estek nekem, mintha legalább nyolcan lettek volna. Aztán mikor lemásztam és visszahúzódtam a házba gyorsan be is röppentek létszámellenőrzésre. Nem lettem volna a fióka helyében. Szerintem úgy megverték, mint a kétfenekű dobot, hogy máskor ne jusson eszébe kirándulni menni.

Még láttam őket elég sokáig, mert miután kirepültek, ott gyakorlatoztak a teraszunk környékén. Volt, hogy 3-4 kiskamasz is ott játszotta a kamikazét. Egyikük, talán az aki már egyszer vendégeskedett, még egyszer bekukkantott hozzánk a nyár folyamán. Körberepült a nappaliban, megpihent a szép nagyra nőtt avokádón, aztán kiment.

Most pedig megint ott kering a két szülő. Úgy viselkedtek, mintha üdvözölni akarnák a régi helyeket. Remélem maradnak :)

Hát tegnap kicsit kiborultam futás közben. Felemeltem a futásidőt másfél percre, és nagyon nehezen tudtam teljesíteni. Nagyon elfáradtam, és emiatt nem volt kifejezetten jó a hangulatom. Egész végig azon morfondíroztam, hogy rendben van a 2 percet látom magam előtt, bár roppant messze, de hogy lesz belőle 3, 4, 5 meg 10! perc valaha is. Négy hete járok futni és egyszerűen nem megy. Az javított egy kicsit a kedvemen, hogy megint lefaragtam egy percet, tehát már 44 perc alatt körbefutom a szigetet, de ez a két perc folyamatos futás nagyon zavar.

Na jó, meg zavar a fogyókúra is, amit elkezdtem, amiatt sincs jó kedvem, meg a szél is majd belefújt a Dunába, amiatt sem volt kirobbanóan jó a hangulatom, meg még persze a tisztulás is rámjött. Pont olyan napom volt tegnap, amire anyukám azt szokta mondani, hogy a szar is ízetlen.

Hazafele menet viszont jó kedvem lett, mert olyan természeti jelenségbe futottam bele, ami nagyon szép volt, és szerencsére ritka is így március végén. Szóval már futás közben is kiszúrtam, hogy messze Fót fele igen sötétlik az ég alja. Aztán ahogy mentem kifele a Váci úton egyre jobban belementem ebbe a mélykék, bár nem is kék, hanem inkább mélylila viharba. Kavarta a szél az ágakat, meg-meglökte a szél a kocsit, de ahogy balra néztem ott szikrázott a napsütés, hátam mögött megint csak gyönyörű nap, de előttem maga volt a pokol. És én egyre csak hajtottam bele a közepébe, az előttem elterülő táj olyan kontrasztos volt, hogy még a fák levelein levő pornak is árnyéka lett, aztán eleredt a havas eső és akkora hópamacsokat vágott bele az ablakba, hogy szinte nem bírt vele az ablaktörlő. Aztán 10 perc múlva hazaértem és kisütött a nap, de csak a kedvemért, hogy ne esőben kelljen a garázsajtót, meg a ház ajtaját kinyitnom. Jól esett ez a kis figyelmesség.

Nem volt vészes a két egymás utáni futóedzés. Még javítottam is egy kicsit, azaz 45 perc alatt sikerült a szigetet körbefutnom. Most már gond nélkül le tudom futni az egy percet, annyira gond nélkül, hogy szinte 1:15 is megy már. A jövő héten fel akarom ezt emelni másfél percre, és akkor van esélye, hogy utána már két percet egyhuzamban lefussak. Én nem tudom, érdekelne, hogy másnak is ilyen nehezen megy a fejlődés? 5-10 másodpercekkel futok többet egy-egy alkalommal és mindig majd meghalok. No jól van, nem panaszkodok, mert jó lesz ez, érzem.

A jövő héten még elvileg csak egy perces futások vannak, és után lesz az, az 5. héten, hogy 4*2 percet kell lefutni, és az edzések számát is meg kell emelni 3-ra.

Most azért még azt szeretném megjegyezni, hogy volt valami olyasmi elképzelésem, hogy majd milyen klasszul lefogyok a futással. Hát ez eddig nem történt meg, egészen pontosan híztam egy kilót vele. Pedig igyekszem figyelni. Az mondjuk igaz, hogy nem lötyög annyira a háj rajtam, mintha átalakult volna egy része izommá, de ez engem most nem boldogít, amikor le akarok menni 70 alá, és a 73-hoz képest 3 hét futás után 74 vagyok. Úgyhogy akármilyen fájdalmas, de valamit még ki kell találni hozzá. No hétfőtől elkezdek valamit, aztán majd elmondom.

És még annyit, hogy tegnap volt az első futással kapcsolatos negatív élményem. Futott előttem egy jóképű fiatalember, és olyanokat turházott futás közben, hogy csak úgy placcsant az aszfalton. Hát majdnem elhánytam magam. Sajnos elég sokáig időzött a közelemben, mert ő is megállt pihenni, így hosszasan élveztem öntisztító műsorát, de azért rettenetes volt. Ennél már csak az tölt el nagyobb borzadállyal, mikor a focisták és egyéb sportemberek ügyes, határozott fújással röptetik a taknyukat. Én ezt egyszer kipróbáltam, mikor egy kiránduláson nem volt zsebkendőm, és a baráti társaság bíztatott, hogy hajrá, hajrá. Hát nem sikerült. Jutott a számba, államra, pólómra, nem győztem mérgelődni és törölközni, persze ők meg röhögni. :)

Hát, ha a múlt héten a csodálatos időről, és a közeledő tavaszról ömlengtem, akkor most a rettenetes időről és a visszatért télről kellene. Hideg volt tegnap, fújt a szél, és barátságtalan egy idő volt.

A futás jó volt, egyre jobb, nem sokáig fáztam. Most megint mértem az időt, és hivatalosan az edzésterv szerint 1 perc futás, egy perc gyaloglás van 8szor. Ezt be tudom már tartani. Nem számolgatom már a lépéseket, mert belezavarodok 100 felett, inkább azt csinálom, hogy kisebb célokat tűzök ki, és addig mindenképpen elfutok, aztán ránézek az órára, és legfeljebb kinézek még egy célt, ha nem telt le az egy perc. Így a 8 ismétléssel pont a Sportuszodáig jutottam el. Persze aztán továbbfutottam és most már mindig megkerülöm a szigetet. Most a rövidtávú cél, hogy két percet is le tudjak futni, de erre van jó két hetem. Azért erőltetem, hogy mindig egy kicsit továbbmegyek az edzéstervben leírtaknál, mert annak a végén már nagyon gyorsan emeli az időt és félek tőle, hogy én nem fogok tudni az egyik héten 3 a következő héten meg már 5 percet futni. Úgyhogy ha egy kis előnyben vagyok, az sose rossz. Szóval azon túl, hogy ügyes voltam, megint javítottam két percet, és immár 46 perc alatt futottam körbe a szigetet.

Ma is megyek. Ez lesz az első alkalom, hogy két egymás utáni napon is megyek. Kíváncsian várom, mert ha egy héten 3szor akarok majd menni a későbbiekben, akkor csak úgy tudok, hogy kedd, szerda, csütörtök. Most legalább megnézem, hogy milyen így egymás után kétszer.

És egy kis OFF:

Kedden akartam persze futni menni, de nem tudtam, mert megjelentek az iskolákban az ideiglenes felvételi jegyzékek. Mármint a többi iskolában már régen megjelentek ezek a listák bőven a határidő előtt. (Hiszen őszintén szólva február 20-a óta igazán volt idejük fél órát a lista elkészítésére szánni) Ahova mi szeretnénk menni, na egyedül ott nem volt még lista. Egész nap az internetet lestem egyre idegesebben. Aztán négy óra előtt 10 perccel, azaz lefordítva, mielőtt futni indultam volna, azelőtt 10 perccel, végre kirakták. Hát a félóra rászánásával alighanem tévedtem, mert ennek a szar, alig értelmezhető listának az elkészítésével szerintem 5 percet, ha eltöltöttek. Elkezdtem nézni, és bár nem tartom magam totál hülyének, de bő 1 órán keresztül nézegettem, sorbarendeztem, kihúztam itt, áttoltam oda, míg végre sikerült értelmezhetővé és áttekinthetővé varázsolnom. Aztán következett az elkeseredéses fázis, aztán elmentem a gyerekekért az úszás edzésre. Ami bíztató, hogy rajta van a listán. De se az angolon, se a németen nem egyértelmű. Illetve valamelyiken rajta van, de mivel jelentős átfedések vannak, így tulajdonképpen nem tudom, hova vették fel. Az angol listán 61. (48-at vesznek fel) a német listán 20. (16-ot vesznek fel) és 17 gyerek, aki előtte van mindkét listán szerepel (mint ahogy ő is) A kérdés már csak az, hogy ez a 17 gyerek angolra megy, vagy németre. A másik suliba, amivel még próbálkoztunk, csont nélkül bent van, de mivel a bátyja idejár, hát ez a preferált suli mindenképpen.

Olyan szép idő volt csütörtököm, annyira kellemes, tavaszias, hogy a hosszú téltől eldepressziózott embereknek mind ki kéne menni a szigetre sétálni egyet. Illata volt a levegőnek kéremszépen. Én mondjuk kapkodtam bőven belőle, de még úgy is remek volt. Sütött a napocska, csiviteltek a madarak, és majdnem letapostam egy pár rigót, akik olyan mértékben feledkeztek bele szokásos, tavaszi csajszerző verekedésükbe, hogy a futópályán tépték egymást.

Kezdem azzal, hogy 150 lépést futottam, utána 100-at gyalogoltam. Ezt először csak ötször akartam így, hogy legyen valami köze az edzéstervhez, de aztán ha már így alakult, hát végig kitartottam. Meg is lett a jutalma, kerek 3 percet javítottam a köreredményemen, azaz 48 perc alatt "száguldottam" körbe a szigetet. Hát hova lehet ezt fokozni??? :) Még mindig szánalmasan lassú vagyok és totyogok csak, de a kezdethez képest ez már egyszerűen fantasztikus. Futás közben már kezdem észrevenni a környezetemet is, azaz nem kell folyamatosan az előttem levő két méterre koncentrálnom, hanem néha már felemelem a fejem, és körülnézek. Így lehet az, hogy most vettem észre, hogy a strandon csúszdarendszer is van. (Pedig nem is kicsi), hogy kajakosok is vannak, és hogy a végében van atlétikapálya is. Mi minden jöhet még ezek után? :) Szóval szerintem ez annak a jele, hogy kezdem élvezni. No azért attól még úgy érzem messze vagyok, hogy hiányérzet lépjen fel, ha egy alkalommal nem tudnék kimenni, vagy hogy mosolyogjak futás közben, inkább úgy fogalmazok, hogy már nem fáj annyira az egész.

Felmerült az első öltözködésbeli igényem is. Rájöttem, hogy tök gáz a nadrágom. Ami konkrétan idegesít benne, hogy susog a lépéseknél. Ez soha nem tünt még fel, de most egyszercsak belém villant, és attól kezdve, egyre hangosabb lett. A végén meg voltam győződve róla, hogy az egész sziget az én susogásomat hallgatja.

Szóval kéne egy futónadrág. Talán ha elég bő és hosszú pólót veszek fel rá, akkor nem olyan gáz a széles izé...

Hát lemértem. Nem, tényleg nincs 1 perc a 100 lépés. Egészen pontosan 40 másodperc körül volt. Úgyhogy megemeltem a lépéseket 120-ra. Hát mit ne mondjak, az utolsó 10 lépések igen totyogósra sikeredtek. Sajnos még ez is alatta van az egy percnek, de ennél nem voltam lépes nagyobb emelésre. Egész végig győzködtem magam, de nem ment. Majd legközelebb. Ez így is 20 % növekedés. 130 már simán elég lesz, azt pedig csütörtökön megpróbálom. Viszont gyalogolni rövidebbeket gyalogolok szintén, mint 2 perc. A 100 lépésnyi séta, az majdnem megvan az egy perc, de az sincs annyi. Viszont ezt már nem akarom megnövelni, ha egyszer elvagyok így is. A következő héten amúgy is már csak egy percnyi gyaloglás engedélyezett.

Legnagyobb büszkeségem, amit ez az edzés hozott: teljesen körbefutottam a szigetet. Ez 5300 méter!!!! Igaz mindezt 51 perc alatt, de ez mit számít! (Most nagyon hihetetlennek tűnik, hogy az edzésterv szerint fél év múlva akár 25 perc alatt is megtehetem ezt)

Az időmet egyébként végig mértem és az előírt 5 ismétlés helyett ez bizony volt vagy 20. Azaz legalább 20 percet futottam, kis szünetekkel megspékelve.

Csütörtökre a következő elhatározásom van: A lépésszámot megemelem 130-ra, és ezzel azt hiszem elérem az áhított 1 perces folyamatos futást.

Most nem fogom méricskélni, mert az fárasztó volt, meg hülyén is nézett ki, hogy ott totyog egy vénasszony, úgy fut, mint egy hashajtót szedett csiga, és állandóan a telefonját nézi. No meg elég lesz azt tudni, hogy 51 percen belül visszaértem-e a kocsihoz.

A melletem levő asztalnál beszélgetett két 35-40 év körüli nő. Az egyik a konszolidáltság mintaképe volt, farmerban és pólóban, edzőcipőben, enyhén zilált hajjal, és tekintettel. Ő beszélt először.

Miután az előző alkalom után alig bírtam az izomláztól lábra állni, kihagytam egy napot, és csütörtökön mentem el futni legközelebb.

Azon a kimaradt napon egy kicsit utánanéztem azért, hogy is kellene ezt csinálni. A szükséges ruházaton megint átsiklottam, jójaz egyelőre, ami van, de találtam egy nagyon jó kis edzéstervet. http://www.futanet.hu/fr_eterv.html

Itt megtudtam, hogy

1. Nem olyan vérlázító, hogy rögtön első nap nem tudtam lefutni a maratoni távot.

2. Viszont nem is csináltam olyan nagyon rosszul

Az edzésterv az első két hétben mindössze két edzést ajánl, mindössze 17 percnyi mozgással. A lényeg, gyaloglás 2perc, futás 1perc, gyaloglás 2... stb ötször ismételve. Mondjuk nem tudom mennyi az egy perc futás, legközelebb lemérem igérem, de végigfutottam megint azt a félkört, a 100 lépés futás, 100 gyaloglás váltogatásával. Na jó, néha kicsit többet gyalogoltam, de mindösszesen 37 perc alatt visszajutottam a kocsihoz. Figyelni ám, javítottam a saját egyéni rekordomon 3 percet.

Itt szereztem pár kellemes percet a parkolóban jelenlevőknek, mert lévén el kellett még mennem egy kulturált helyre (vásárolni) átvettem a nadrágomat a kocsi első ülésén. Úgyhogy az ajánlott nyújtás, lazítás is megvolt, mert olyan pózokba kényszerültem, hogy egy guminő is megirígyelhetett volna.

Legközelebb jövő hét kedden megyek, és addig megpróbálom kiheverni a még szörnyűbb izomlázamat. No meg elcsórom a fiam óráját, amin van stopper, és lemérem, hogy mennyi is időben az a 100 lépés futás. Sajna motoszkál ott hátul az az ördögöcske, hogy nincs az egy perc, de nem izgaom magam rajta, hiszen még a második heti edzésterv is a fenti kreációt javasolja, legfeljebb megemelem a futást 120 lépésre. Naggggyon kemény, mi?

Futni fogok.

Több éves, évtizedes lelki előkészítés után kedden tetté érlelődött az elszánás. Nem szereztem be hozzá semmit, se futócipőt, se testre simuló nacit (úristen, hogy néznék ki benne), úgy döntöttem ilyen világi hívságokkal csak akkor terhelem a pénztárcám, ha bejön a dolog. Irány kocsival a Margitsziget, aztán hagy szóljon. Kicsit félve kászálódtam ki a kocsiból, próbáltam arcomra olyan kifejezést erőltetni, mint aki tulajdonképpen már lefutotta a maga maratoniját, de még egy kis levezető futásra vágyik. A futópálya szélén bemelegítő mozdulatokat tettem, ami karkörzésre korlátozódott, mert más nem jutott eszembe. Közben stíröltem a pályát, és vártam, hogy elfogyjanak a futók, de az istennek nem fogytak, állandóan volt valaki 5-10 méteres körzetben. A végén csak nekiindultam, mert elzsibbadt az állandó kőrözéstől a karom.

Igyekeztem az előttem elrobogók laza, könnyed technikáját alkalmazni, ami ca. 30 lépésig sikerült is. Könnyed, laza mozdulatokkal szinte repültem a pálya felett. Arcomra a futás öröme csalt mosolyt, agyamban egymást kergették a gondolatok, lelki szemeim előtt újjongó tömeg ünnepelte célbaérésemet a 100. maratoni versenyen. Aztán a következő 30 lépés már nagyon is evilági volt, döngött a gumiszőnyeg a talpam alatt, lélegzetem kezdett kihagyni, arcomról lefagyott a fensőbséges mosoly, az újjongó tömeg átadta helyét először az aggódó szülőknek, később a mentősöknek, aztán egy temetkezési vállalkozónak. Ezt követően még kb. 50 lépést futottam...futottam?..inkább totyogtam, összeszedve végső erőtartalékaimat, aztán nem bírtam tovább és agonizálva dőltem egy lámpaoszlopnak. Utolsó erőmmel visszanéztem a megtett távra, és esküszöm, hogy röhögött rajtam a kocsim. Amúgy is csúfondáros az arca, de most kifejezetten, és hangosan röhögött. Nem hiszem, hogy 100 méternél jobban eltávolodtam tőle, úgyhogy láttam minden vonását. Ettől erőt merítettem, és még "futottam" vagy 50 lépést, megint támaszkodtam.

Közben a futók folyamatosan húztak el mellettem, ami elég inspiráló volt, hogy újra neki-neki lóduljak. Sikerült meggyőznöm magam, hogy végső kifulladásaimban ne támaszkodjak, mert az életben nem lesz vége, nem érek vissza a kocsihoz, hanem gyalogoljak. Így nagy nehezen elértem az uszodáig, de ott visszafordultam, illetve átsétáltam a másik oldalra, és visszafele indultam. Akkor már minden mindegy alapon bevezettem azt, hogy 100 lépés futás, 100 lépés gyaloglásra váltok át. Mondanom sem kell, hogy a számolásba mindig belezavarodva futásnál lefelé, sétálásnál felfele kerekedtek a számok.

De végig"futottam". 40 perc alatt tettem meg ezt a félkört, reszkető lábakkal szálltam be a kocsiba, és mentem a gyerekekért az uszodába, elmondva magam mindennek.

Aztán pár óra múlva, mikor már nem vöröslött a fejem, mint egy túlérett paradicsom, be kellett látnom, hogy ez, akármilyen hihetetlen, de jólesett.