A nappaliba más megfontolás késztetett falfestmény készítésére. Itt hála az építőnek van egy hatalmas falrész, aminek nincs ablaka. Tényleg hatalmas, mert legalább 6*3,5 méteres. Na, ha ezen nincs semmi, az nagyon lenyomja azt a szobát. Mivel a szembelevő falon sem volt semmi, ráadásul azt én tapétáztam le, (miután leszedtem egy gyönyörű századvégén panellakásokban nagy divatot megélt hatalmas posztert) , és hát izé, nem lett tökéletes, így oda egy ápol és eltakar, gyönyörű polcrendszert terveztem és csináltattam.
Először is sorbavettem, hogy mit szeretnénk odarakni. Volt egy söröskorsó gyűjteményünk, TV, videó, DVD, mini hifi. A hifihez tartozó jó pár száz CD, a videóhoz tartozó videó és a DVD-hez tartozó DVD kazetták tucatjai és az utazásokból hozott apró-cseprő ajándéktárgyak. Mikor mindent összeszedtem, akkor pedig megnéztem, hogy hogy lehet ebből valami olyasmit tervezni, ami jól is néz ki, és a rejtett, fali hibákat is eltakarja.
Viszont a másik falra már csak nem rakhattam még egy polcrendszert. Aztán megláttam egy falikárpitot, ami fantasztikus volt, pont passzoló színekkel, egyszerűen csodálatos. Az a bizonyos, ami elé lecökekelődik az ember, és képes órákig csak nézni, miközben tervezgeti, hogy hogy szedi össze azt a potom 260.000 forintot, amibe kerül. (3*1,6 m volt) Mivel a férjem az ára hallatán megnézni sem volt hajlandó, bánatomban követtem el az itteni falfestményt, aminek ca. 5.000 forint volt az anyagára, és vagy egy hétig tartott, mire végigpöttyöztem.
A legnagyobb elismerés, amit kaptam érte az volt, mikor apósom meglátta, és elkezdte kapirgálni a szélét, hogy hogy tettük ezt fel oda, és még egy hét múlva sem hitte el, hogy én csináltam.
