Mivel felsőbb hatalom létezésében nem hiszek, ezért nekem más vallást kell kitalálnom a velem, velünk, környezetemben élőkkel történtekkel kapcsolatban.
Ezek ott kezdődnek, mikor az iskolában nem tanulod meg az összes tételt, mi dönti el, hogy a legszarabbat, vagy a legjobbat húzod? Nekem a pozitív gondolkodás jött be leginkább. Mikor vadul tanultam, de volt egy-kettő, amit nem tanultam meg, és attól rettegtem végig, hogy jajj csak nehogy azt a pár rosszat húzzam, akkor rendszerint rosszat, vagy kicsit rosszat húztam. Ha a vesztesek nyugalmával megtanultam egyet-kettőt, és nyugodtan mentem, mert tudtam, hogy nincs veszteni valóm, akkor rendszerint átlagon felül teljesítettem, 5-öst kaptam, jót húztam, vagy a tanár csak beszélgetni akart az anyagról.
Mikor első gyermekemet vártam, a 18. héten közölték hogy annyira rossz az AFP eredményem, hogy nagy valószinüséggel DS gyerekem lesz. Persze totális kiakadás, kétségbeeés jött. Elmentünk a SOTE-ra, ahol megkérdezték, hogy abortusz, vagy még egy vizsgálat? Legyen még egy vizsgálat. Amíg ennek az eredményére vártunk, minden létező forrásból utána néztünk ennek a genetikai problémának. A 20. héten még mindig bizonytalan voltam, de kezdtem gyengülni, mert már mocorgott a baba, de még mindig inkább magamra gondoltam sajnálkozva, hogy már milyen szar nekem. Az eredmény furcsa lett. Ugyan az AFP eredménye jó lett, de elvégeztek egy másik vizsgálatot is, ami viszont szintén Down-ra utalt. Abban maradtunk, hogy legyen még egy magzatvízvizsgálat, hogy teljes bizonyosággal megállapíthassák a betegség létét, vagy nemlétét. Az ezt követő négy hétben, minden lehetséges forrásból tovább okosodtam és eljutottam odáig, hogy nem tragédia, ami történt, én aztán biztos megtartom a babát, legyen olyan, amilyen lenni akar. Mint kiderült a férjem is végigjárta ezt az állapotot, és mikor mentünk be az eredményért, egyszer csak félrekormányozta a kocsit és bevallotta, hogy ő akkor is akarja ezt a gyereket, ha DS. Én csak bólintani tudtam. Elfogadtam az állapotot, mindegy volt. A doki érzékelte ezt a lélektani változást, mert rögtön elmosolyodott,mikor eltökélt arccal beléptünk. "Látom, nem lesz elvetetve a baba. Akkor jó hírem van." Nem lett Down-os.
Mostanában is történt egy hasonló eset. Találtunk egy kisnyuszit a kertben. Annyira szerencsétlen volt, és olyan kis beteg. (Nem volt, illetve nem látszott a szeme) Az egy dolog, hogy az ember megsajnálja, de nekünk sajnos nem való állat. Rengeteget utazunk, soha nem vagyunk otthon, bár jól ellátjuk az állatokat, de foglalkozni nem tudunk vele. Annál jobban szeretem az állatokat, hogy ilyen sorsot szánjak nekik. Itt volt a kisnyuszi is, befogadtuk, meggyógyítottuk, nagyon megszerettük, elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad, megtartjuk, és megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból. Erre jött egy bútoszállító (ismerjük évtizedek óta, asztalos barátunk barátja, mindig ő szállítja a bútorainkat) Teljesen bevadult a nyúlra, a kedvenc állata, imádja őket, mindig is tartottak, ez roppant édes. Felajánlottam neki, alig akarta elfogadni, mert nem fogadhat el ekkora ajándékot. Elvitte, azóta időnként helyzetjelentést ad Kamilláról, hogy lássam, milyen jó dolga van. És tényleg.
Szóval szerintem valahogy úgy működik a helyzet, hogy első lépésként meg kell barátkozni az adott dologgal. Amikor kiürült az emberből minden ellenérzés, és képes teljes erőből, elfogadó módon viszonyulni hozzá, akkor jöhet a pozitív gondolkodás. Ha van olyan megoldás, ami mindenkinek tökéletes, akkor ez előbb-utóbb ez a megoldás megvalósul.
Csak akarni kell. És persze tenni érte a lehetőségekhez mérten.
