Az a szerencse ért a hétvégén, hogy részt vehettem egy Tokaj-ősz rendezvényén. Már évek óta járhatnék, de valahogy mindig közbejött valami, és csak hallgattam vasárnap este férjem ömlengését. Aztán hittem is, meg nem is. Inkább a bevitt bormennyiségnek tudtam be magasztaló szavait.
Idén viszont végre el tudtam menni, és nem hogy nem bántam meg, de olyan feltöltődve értem haza, amilyennel még bevallom nem sikerült magyarországi nyaralásaim egyikén sem. Megismerkedtem ugyanis hazánk egy olyan szegletével, ahol olyan emberek élnek, akik harmóniával élnek a természettel és magukkal, őszintén hisznek abban, amit csinálnak és nemcsak hisznek benne, hanem mély szerelemmel csüggenek is rajta, és mindent megtesznek érte.
Miután megérkeztünk Tokajra, ami egy kellemes, takaros kis falu (megjegyzem faluként sokkal, de sokkal igényesebb, mint a mi városnak csúfolt Fótunk) rögtön Demeter Zoltánnál kezdtük a borkóstolást, ami eleve a legnagyobbra tette a mércét. Az ő borait szerintem még egy hozzá nem értő is ismeri, én istenítem azokat kellőkép, így nagyon kíváncsi voltam az itteni borokra, amit azért árai miatt nem sűrűn engedhetünk meg magunknak otthon. Egy alacsony, végtelenül kedves ember fogadott minket, és időbe telt, míg leesett, hogy ez ő maga. Szerény szavaiból sütött a környék és a bor iránti tisztelet, és csendes mondataival olyan áhitatos figyelmet tudott elérni, amit tanítani lehetne. Szinte gyermekként bánt a kóstolásra kihozott borokkal, mindegyiknek tudta a történetét, szüretelésének körülményeit, hogy mitől féltek és miben nem csalódtak nevelése közben. Ez az ember szinte tőkéről, tőkére ismeri azt a 6 és fél hektárt, ahol nevelgeti a szőlőjét. Aztán kitért a tokaji dűlők történetére. Kiderült, hogy az itt élő borászok időt, fáradtságot nem kímélve próbálják megtalálni a gyökereiket, felkutatják az általuk használt dűlők történetét, napokat, heteket, hónapokat töltenek kutatással, büszkén mesélik, ha sikerül fellelniük egy 1700-as adatot, amiben megemlítik dűlőjüket és a benne található szőlőfajtát. Nem kisérleteznek új fajtákkal, nem. Ők elhiszik évszázadok tapasztalatait és csak abban hisznek, hogy tudnak majd olyan bort készíteni, ami visszahozza számunkra azt a világhírt, amit régen már kiharcolt magának ez a környék. Azért haladnak is a korral. Elkeseredve mesélte, hogy a mostani borkultura nem ismeri el az édes borokat, amiben régen világhírűek voltunk. Itt egy kicsit elszorult a gyomrom és már vártam azokat az extrázisból kirángató mondatokat, amiben előjön az állami dotáció és a kesergés. De nem. Itt nem az államtól várják a megoldást, hanem gondolkodva, összefogva, koncepciót és hosszútávú stratégiát építenek fel. Ha nem kell az édes bor, akkor csinálnak szárazat. A kezdeti ügyetlenkedések és tanulópénz után 93-tól egyre jobb és jobb száraz bort is csinálnak Tokajon, már kezdik felfedezni a világon, és ha egyszer megvetettük a lábunkat az élmezőnyben, akkor jöhetünk az igazival, irányíthatjuk az ízlést és megismertethetjük újra a világot a kiválónál is kiválóbb édes tokaji borokkal. Szinte szédelegve búcsúztunk el tőle és ez nem csak a bevitt boroknak volt köszönhető.
Alig vártam valamit ez után a Kikelet pincészetben tett látogatástól, szinte keseregtem magamnak, hogy ez az út már csak lefele vezethet. Hát tényleg lefele vezetett, mégpedig a pincébe, ahol már izgatottan várt minket Stephanie, aki Franciaországban született, Disznókőn borászkodott és itt ment férjhez, mielőtt saját szőlőt és pincészetet alapított. Itt volt még egy picike borászatból Szarka Dénes, aki fiatal kora ellenére már két csillagot ért el a borászok értékelésében, és évről évre egyre jobb borokat csinál. Itt derült ki számunkra, hogy nem egyedülálló Demeter Zoltán a maga megszállottságával, hanem ez itt néptünet. Lelkesen meséltek mindketten a borukról. Megtudtunk mindent a két három évvel ezelőtti időjárásról, szüretről, és végre értelmet nyertek olyan szakmai kifejezések, hogy kerek savak, ezüstös reflexek, maradékcukor tartalom, stb. Előadásuk ugyanolyan élvezhető és felemelő volt, mint az előző, mikor onnan kijöttünk, már-már kutatóan nézegettünk körül hátha van valahol eladó ház.
Kis pihenő után borvacsora következett, és közben a disznókői és a dobogó pincészet borait kóstolgattuk. Azt kell mondjam, hogy annyira odatették magukat mind a szakács, mind a felszolgálók, mint a borászok, hogy életem egyik legjobb éttermi vacsorája lett belőle. Nemcsak azért, mert hihetetlenül finom volt a vacsora, hanem mellétett még jó sokat a kedves felszolgálás és a borászok előadása, ami profi volt és lényegretörő.
Másnap egy dűlőt látogattunk meg, mégpedig a Királyudvar pincészet, Mádban levő Percze-dűlőjét. A bácsi, aki 35 éve kezeli a tőkéket szinte végigsímogatta a szemeket, amiket másnap már kezdenek szüretelni. Végigküldött minket, hogy kóstoljuk a szőlőt, elmondta hogy lehet megkülönböztetni a furmintot a hárslevelűtől és beszélt a botrytis nevű istenáldásáról. Kóstoltatott botrytises aszusodó szemeket is, és amiről én eddig azt hittem, hogy gyorsan kidobni való beteg szemek, az mint kiderült a legédesebb, legfinomabb. Aztán megkóstoltuk azt a bort, amit egy évvel illetve két évvel korábban készítettek a dűlő szőlőjéből és mentünk ebédelni. Ebédhez összegyűjtötték az összes, programon résztvevő embert, voltunk vagy 250-en. A menüt házi, kézzel készített sonkával kezdődött, amit bográcsban készített, különböző pörköltek követtek és a sort desszertek és házi készítésű helyi sajtok zárták. Előtte természetesen újabb bórkostolások alapozták meg a remek hangulatot.
