Kazohinia Kávéház

-Kérem Mr. Honnayt, fáradjon a folyosó végén található recepciós pulthoz.

 

Michael megpördült és kutatón körülnézett a hangszórót keresve, de semmit nem talált. Az ággyal szemközti széken viszont megpillantott egy fürdőköppenyt. Valami szanatóriumban lenne? De nem, mert semmilyen illat nem utalt arra, hogy a közelben gyógyszerek lennének, vagy különösebben erős tisztítószert használnának. Magyarán nem volt semmilyen kórházszag. Egyre inkább elhatalmasodott rajta a pánik, és hogy ezt leplezze dühösen kanyarintotta magára a köntöst. Tökéletesen illet rá, és finom anyagból volt. Jól esett végigsimítania rajta. Aztán megtorpant. Engedelmeskedjen egy idegen hangnak? És egyáltalán honnan tudja a nevét? Lehet, hogy valami balesetet szenvedett és kiestek a fejéből az események? De akkor miért emlékszik olyan tisztán a tegnapi meccsre? Vagy leesett éjszaka az ágyról és beverte a fejét? Hülyeség. Ekkorát nem eshetett, az ágy mellett levő puha szőnyegről nem is beszélve. Most már dühösen tudni akarta az igazat. Kilépett a folyosóra. A folyosó hideg fehér fényben derengett, pedig nem látott lámpákat. Kétoldalt jobbra, balra, meghatározott távolságonként ajtók voltak. Pont ugyanolyan, mint az övé. Határozatlanul elindult a folyosón. Nagyon hosszúnak tünt. Egy idő mulva visszapillantott és rájött, hogy nem tudja, melyik ajtó volt az övé. Visszaszaladt, de nem tudta eldönteni. Az ajtókon nem voltak számok. Bizonytalanul megpróbált benyitni az egyiken, amiről úgy gondolta, hogy onnan jött ki, de nem nyílt ki. Aztán egy másikat, harmadikat is megpróbált kinyitni, de úgy tünt az összes zárva van. Ebben a pillanatban kinyílt egy másik ajtó és 6 év körüli, mackót szorongató, néger kisgyerek szaladt ki rajta. Nem volt rajta ruha és mamát ordítva, bőgve rohant a folyosó vége felé. Rázta a zokogás, és könycseppei, ahogy szaladt, lépései ütemére hullottak jobbra-balra. Michael döbbenten merevedett meg. Aztán kicsit távolabb, mögöte is kinyílt egy ajtó és egy öreg néni jött rajta, botra támaszkodva. Lassan közeledett Michaelhez és mikor odaért mosolyogva bólintott felé. Michael megköszörülte a torkát és egy jó napotot vetett oda az öregnek, aki mosolyogva franciául válaszolt. Kezével intett a férfinak, és határozottan csoszogott ő is a folyosó vége felé. Michael is elindult. Egyre határozottabban lépkedett és túráztatta magát, hogy félelme inkább dühbe csapjon át. Legalább 10 percet kellett mennie, míg meg nem pillantotta a folyosó végét, ahol már összegyűlt pár ember. Az öreg néni is ott volt már és látta, hogy a síró kisgyereket egy kedves hölgy éppen kézenfogva átvezeti egy ajtón. A gyerek már csak hüppögött, és többen sajnálkozva néztek utána. Nyolcan voltak előtte. A legtöbben idősebbek, de volt egy fiatal lány, aki szintén nagyon szomorúnak tünt. Megpróbált vele beszélgetést kezdeményezni, de a nő határozottan elfordult, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. A néni a kezére tette a kezét figyelmeztetően és lassan megcsóválta a fejét. Aránylag gyorsan ment a sor, szinte minden percben kiment valaki az ajtón, de egyre jöttek is a folyosóról. Érdekes volt. Mindenféle náció képviseltette magát. Egy meztelen, alacsony néger pasit, akinek az arca tele volt tetoválva, mindenki megbámult. Ő méltóságteljesen állt, és nem lászott rajta se rémület, se öröm. Volt, aki könnyezett, volt, aki szomorú volt, volt, aki látványosan örült, és volt, aki nagy szemekkel csodálkozott és tapogatta a falat, szönyeget, és bizonytalanul vigyorgott mindenkire. Egy öreg papa annyira nem bírt örömével, hogy rákacsintott mindenkire. Mikor Michael következett, határozottan lépett be az ajtón, minden igyekezetével mutatva leginkább magának persze, hogy ő bizony nincs pánikban. A szobában csak két szék volt és egy ápolt, ősz hajú, de fiatalos férfi. Várakozón nézett Michael fele és a székre mutatott. Michaelnek felment a pumpa az agyában. Hülyén érezte magát az elegáns férfival szemben hálóköntösben, mezitláb. Megragadta a szék karfáját.

-Hol vagyok és hogy kerülök ide?

A férfi felkapta a fejét és csodálkozva nézett Mihaelre, tágra nyílt, őszinte szeme még jobban zavarba hozta a férfit. Aztán megköszörülte a torkát és megérdezte:

-Öhmmm. Ezt úgy értsem, hogy Ön nem tudja hol van és mi történt Önnel?

-Pontosan. És azonnal magyarázatot követelek! Ez egyszerűen abszurdum. És nem csak választ követelek, hanem azonnal el akarom hagyni ezt a helyet, akárhol is van és haza akarok menni. Vissza a feleségemhez, a gyerekeimhez és a munkámhoz.

-Az előzőt megteheti, vagy lehet, hogy meg is kell tennie, de az utóbbit sajnos nem lehet.

Michael azt hitte rosszul hall. Meredt a férfire és először arra gondolt, hogy megüti, amiért az szórakozik vele. Aztán észrevett a másik tekintetében valami olyan mérhetetlen szánalmat, hogy legszívesebben a nyakába borult volna zokogva, hogy az meglapogassa a hátát. Nyelt egyet és igyekezett nem remegő hangon beszélni.

-Kaphatok valami magyarázatot erre az egészre?

-Természetesen. Bár jobb lett volna, ha Ön jött volna rá. Fáradjon be arra. Ott egy hölgy már várja és mindent elmagyaráz.

-Igen. Köszönöm.

Michael meglepődve vette észre, hogy dühe elszállt és már csak az aggódó nyugtalanság tartja rabul lelkét, hogy megtudja végre, hogy mi ez az egész. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy felébredjen és elmesélje ezt az egészet Helennek. Arra gondolt, hogy ha most ebben a pillanatban felébred, akkor nem is megy be ma dolgozni, hanem otthon marad és, és hát majd valamit kitalál. Most mindenesetre belépett az ajtón. Egy meleg színekkel berendezett szobában egy nagyon fiatal nő ült egy széken, lábait egy asztalon nyugtatva és fülhallgatón keresztül zenét hallgatott és rágózott. Michael majdnem visszafordult. Utálta ezt a rém laza, amerikai stílust. A nő viszont mikor meglátta felpattant és örömtől sugárzó arccal, kezét nyújtva felé közeledett, hogy üdvözölje. A férfi idegenkedve rázta meg a kezét, a nő pedig visszaült és még mindig a rég látott ismerősök örömével szemlélte Michaelt. Annyira, hogy a férfi nem állta meg a kérdést.

-Ismerjük egymást?

-Hát persze.

És továbbra is sugárzó arccal meredt a férfire. Az zavartan húzogatta magán a köppenyt.

-Mi lett azzal a síró gyerekkel?

-Ja, hát igen. Szegényke. Ebben a korban még nehéz ezt elfogadni, de jó kezekbe került, már megvígasztalódott. Persze még hetekig, hónapokig eszébe fog jutni a dolog, de legalább itt vannak a nagyszülei. Sokkal rosszabb, ha senkit nem találunk neki, akit ismert volna.

A férfi zavarba jött, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy ő sem tud semmit.

-És mi van velem? Mit keresek itt és mi történt velem?

-Hogyhogy mi történt magával? Hát semmit nem ért?

Michael nyelt egyet.

-Nem. Semmit nem értek, nem tudom hol vagyok, nem tudom miért vagyok itt, de azt tudom, hogy itt vagyok egy szobában egy vadidegen, felöltözött nővel, rajtam meg egy sima fürdőköppeny van, és nagyon hülyének érzem magam.

A nő vidáman, szinte kuncogva csóválta meg a fejét.

-Hát rendben van. A mai napon, hajnali fél kettőkor Ön szívinfarktust kapott álmában. A felesége épp most, ezekben a pillanatokban fedezi fel a holttestét.