Egy helyen kezdtünk dolgozni. Mindketten ugyanakkor és ugyanott. Később kiderült, hogy mindössze 5 nap van a születésnapunk között. Ugyanabban a kórházban születtünk. Rengeteget vihogtunk 18 évesen a lehetőségen, hogy anyáink váltották egymást a gyermekágyon. Sok-sok hasonlóság volt köztünk, megdöbbentően sok. Sülve-főve együtt voltunk. Ő izgult a karatevizsgáimon, és tünemény barátnősen vígasztalt egy pohár bor mellett, ha nem sikerült. Én végigasszisztáltam első és legnagyobb szerelmi történetét. Nem igazán volt a srác hozzáillő, de ő bele volt esve, mint tyúk a langyos takonyba. Lehetett volna belőle valami. Tanítottam fára mászni, mert a barátja kijelentette, hogy ha egy kinézett fára felmászik, elveszi feleségül. Nem sikerült neki. Elmentünk vitorlázni, és majdnem belefulladtunk a vízbe a röhögéstől, mikor meztelen pasijainkat hasonlítottuk össze hátulról, miközben lógó zacskóval próbálnak visszamászni a hajóba. Több, mint 10 évig voltunk a legjobb barátnők. Később is volt, hogy együtt dolgoztunk, és együtt szívtuk meg amikor a galád főnök lenyúlta a bevételt és eltünt. Egymást támogattuk, míg kikecmeregtünk a slamasztikából. Aztán családot alapítottunk. Nekem egymás után megszületett a két gyerek, ő pedig vad párkeresésbe vetette magát. Lazult a kapcsolat. Azért az első hangos kacajt neki sikerült kicsalnia még a kisfiamtól. Utoljára 7 évvel ezelőtt találkoztam vele, mikor megvették második nagy szerelmével a közös lakást. Nekünk akkor még egy kicsi meg egy pici gyerekünk volt, családilag mentünk, nem is tudtunk beszélgetni, mert állandóan egy minden lében kanál kölyköt kellett leállítani, kiszedni, felvenni...Aztán neki is lettek gyerekei. Mert tartottuk a kapcsolatot, de már csak e-mailben, telefonon, és mikor felmerült a találkozás igénye, hol ő, hol én sóhajtottam lemondóan. Tolódott, egyre tolódott. Látszólag boldog volt, a hercegnő után megszületett a kiskirályfi. Lakást cseréltek, szépet kaptak, és nagyot. Tudott otthonról dolgozni. Egy éve kerestem őt utoljára, szép hosszú e-mailt küldtem, amire nem válaszolt. Kétszer írtam neki viccesen, hogy mi a pitli van, akkor sem válaszolt, én meg besértődtem. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ha nem kell neki a barátság, akkor nem, pedig nálunk már nagyobbak a gyerkőcök, most már tényleg találkozhatnánk...
Tegnap kaptam a hírt. Meghalt. Balesetben, aminek gyanús körülményei arra engednek következtetni, hogy önkezével vetett véget az életének. A kisfia 4 és fél, a kislánya 7 éves, most megy majd iskolába. Azonnal rohantam egy közös barátunkhoz, akik ott laknak a közelükben, de a mi közelünkben van a bolt, ahol dolgozik. Az ő szeme is kisírva. Mi történt? Kiderült, hogy pont egy éve hirtelen minden rosszra fordult. Egyre többet veszekedtek a párjával, elváltak. Vissza kellett mennie dolgozni, még ha otthon is dolgozott, de a főnöke pont ugyanannyit várt tőle, mint 6 évvel korábban, pont ugyanúgy basztatta, mint mikor taknyos munkakezdő volt. Az anyja öröklött idegbajával, és iszonyatos önzésével egyre rosszabb állapotba került.
Nem tudok mit mondani. Magára hagytuk őt. Ő meg nem kért segítséget. Nem értem. Bűntudatom van. Nagy bűntudatom. A közös barátnőnek is, akivel alig egy hete beszélt. Ő sem sejtette. Vagy mégis baleset volt? Lehet az ilyet előre sejteni? Annyira sajnálom! Annyira nem ér semmit a sajnálatom. Megint bőgök. Ha eszembe idézem, csak vicces helyzetek, röhögcsélések és fuldoklásba fulladó nagy röhögőgörcsök jönnek elő. Hogy mik voltak a kiváltó okok, arra már nem emlékszem. Tegnap gyertyát gyújtottunk neki, és a barátnőnk két bőgésroham között egyszercsak elkezdett nevetni. Mélyen a gyertyalángba nézett és kiszaladt a száján. Hát, Taknyos (ez volt ő az 5 nap miatt) jól kibasztál mindenkivel. A volt férjed rá lesz kényszerítve, hogy apuka legyen végre. Az anyád, hogy mással is foglalkozzon, mint a maga hatalmas egójával. A főnököd meg az életben nem fog kapni még egy ilyen engedelmes, minden parancsra ugró, lojális munkaerőt. Mi meg kutathatjuk fel a régi barátokat, hogy megtudjuk, hogy ők is bajban vannak-e, vagy csak kölcsönösen ráuntunk a barátkozásra. Aztán megint elbőgtük magunkat. És a gyerekek?
