Ma reggel hatalmas csetepaténak voltam szemtanuja, ami a teraszunkon zajlott. Arra neszeltem fel, hogy cserreg egy szarka, dühödten csettegnek a rigók és valami veri a teraszablakot.

Mikor odasiettem azt látom, hogy a szarka pár repülni alig tudó rigófiókát üldöz, akik folyton nekimennek az ablaknak. Mielőtt még véressé vált volna a végkifejlet, jött anyu, apu, meg az egész rokonság, hogy védjék a cseperedőket, és vagy hatan nekiesnek annak a hatalmas szarkának. Kicsit feljebb egy galamb turbékolt rémülten, de nem repült el, ott tévézett a májusfa ágain, hangosan szurkolt és izgatottan járt fel, s alá az ágon.

Mikor a rigók elzavarták a szarkát, a csemeték még mindig az ablakot csépelték, úgyhogy én is beavatkoztam, nehogy összeverjék magukat. Édesek voltak szegénykék. Még fenekükön volt a tojáshéj szinte, farktollaik alig egycentisre nőttek és még igazi tejfölösszájjal nyafogtak az anyjuk után. Olyan fáradtak voltak, hogy simán elkaptam őket, és felraktam egy cseréptartóra, ahol kipihenhették magukat. Ott macska nem éri el őket, a szarka meg nem fér hozzájuk.

Mikor már csend lett, megjelentek a szülők és rokonok, hogy jelezzék tiszta a levegő, és a két fióka, két-három méteres távolságokat repülve visszajutott a leylandi-ciprusban levő fészkükig. Végre mindnyájan megnyugodtunk.

Meg kell jegyezzem, hogy a galamb identitászavaros lehet, mert később láttam, hogy a szarkát követi, és mikor a szarka megállt egy-egy pillanatra, akkor rögtön násztáncba kezdett. Nem tudom vannak-e madárpszihiáterek, de ennél a jószágnál bizony elkelne pár foglalkozás.