Mikor kiköltöztünk falura, felmerült az igény, hogy legyen egy kocsim, amivel tudom hurcolászni a gyerekeket. Egyetlen követelmény volt vele szemben, miszerint férjen bele az összecsukott babakocsi. Ja, hát én még hozzátettem, hogy egy piros, ötajtós SEAT Ibiza legyen, de ha nem ez, akkor bármi, csak piros, ötajtós SEAT Ibiza. (hogy miért voltam belezúgva?)
Aztán egyszer hív izgatottan a férjem, hogy az egyik kollegájának a szüleinek az egyik barátjának az ismerősének meghalt a férje, a nő nem tud vezetni és van egy fehér Corsájuk, ami másfél éves, nincs benne 10000 km sem, garázsban tartották és ápolgatták , és szerető gazdát keresnek számára, és még olcsón is adják. Nem igazán örültem, mert hát én piros, ötajtós SEAT Ibizát szerettem volna, de azért fiamat átadtam a nagyanyjának, felmarkoltam a babakocsiját, és pocaklakó lányommal engedelmesen elindultam a találkahelyre. Aztán kivittek minket a kocsihoz, ami valahol vidéken volt, már nem tudom hol, a kocsi állt a zöld füvön, szerényen, kedvesen, kicsit szomorúan. Szerelem volt az első látásra.
A szerelem azóta csak erősödött. Egy igazi fapados kocsi, akit Dugókának kereszteltünk. Nincs neki központi zárja, szervókormánya, még csak elektromos ablaklehúzója sem. Nincsennek hátul fejtámlák és a csomagtartójába az összecsukott babakocsin kívűl legfeljebb egy nagyon sovány szatyor fért bele. Van viszont 45 lóereje, aminél nem is tudom fut-e kevesebb az utakon.
Már a külsejét is imádom. Szép vágású szemeit, csibészes mosolyát, kerekded hátsóját. A belsejébe az első beleülésnél belezúgtam. Kicsi vagyok, de ebből tökéletesen kiláttam. Minden karnyújtásnyira.
A kocsi úgy nőtt hozzánk, mint egy kedves kutyakölyök, aki soha nem nő meg. Gondoskodik nekünk vicces helyzetekről, soha nem haragszik, ha netán kicsit megtöröm itt-ott. Persze lehet, hogy a férjemnek panaszkodik néha, amikor az olajat, olajszűrőt és légszűrőt cserél benne, mert látom, hogy motyog közben, mintha válaszolna valamire.
Élmény vezetni. Komoly élmény. Ha néha a férjem megy vele, olyan fellelkesülten adja vissza, mint a gyerek, aki a vidámparkban kipróbálhatta a dodzsemet. Csillog a szeme, és mesél, csak mesél. Hogy lealázta a piros lámpánál az össze nagymenőt, hogy nem akarták neki megadni az elsőbbséget, hogy ha 110-zel megy, az már olyan élmény, mintha legalább 180-nal teperne. Hogy izomláza van, mert ki kellett állni egy bonyolult parkolási helyzetből, és félóráig csak a kormányt tekergette. És kicsit csalódott sóhajjal ül vissza a céges AUDI-ba, amit meg is értek, mert előző nap én vezettem azt a monstrumot, és halálian unalmas volt.
A szervizelése? Vicces! Pár ezresből minden megvan.
