Hát tegnap kicsit kiborultam futás közben. Felemeltem a futásidőt másfél percre, és nagyon nehezen tudtam teljesíteni. Nagyon elfáradtam, és emiatt nem volt kifejezetten jó a hangulatom. Egész végig azon morfondíroztam, hogy rendben van a 2 percet látom magam előtt, bár roppant messze, de hogy lesz belőle 3, 4, 5 meg 10! perc valaha is. Négy hete járok futni és egyszerűen nem megy. Az javított egy kicsit a kedvemen, hogy megint lefaragtam egy percet, tehát már 44 perc alatt körbefutom a szigetet, de ez a két perc folyamatos futás nagyon zavar.
Na jó, meg zavar a fogyókúra is, amit elkezdtem, amiatt sincs jó kedvem, meg a szél is majd belefújt a Dunába, amiatt sem volt kirobbanóan jó a hangulatom, meg még persze a tisztulás is rámjött. Pont olyan napom volt tegnap, amire anyukám azt szokta mondani, hogy a szar is ízetlen.
Hazafele menet viszont jó kedvem lett, mert olyan természeti jelenségbe futottam bele, ami nagyon szép volt, és szerencsére ritka is így március végén. Szóval már futás közben is kiszúrtam, hogy messze Fót fele igen sötétlik az ég alja. Aztán ahogy mentem kifele a Váci úton egyre jobban belementem ebbe a mélykék, bár nem is kék, hanem inkább mélylila viharba. Kavarta a szél az ágakat, meg-meglökte a szél a kocsit, de ahogy balra néztem ott szikrázott a napsütés, hátam mögött megint csak gyönyörű nap, de előttem maga volt a pokol. És én egyre csak hajtottam bele a közepébe, az előttem elterülő táj olyan kontrasztos volt, hogy még a fák levelein levő pornak is árnyéka lett, aztán eleredt a havas eső és akkora hópamacsokat vágott bele az ablakba, hogy szinte nem bírt vele az ablaktörlő. Aztán 10 perc múlva hazaértem és kisütött a nap, de csak a kedvemért, hogy ne esőben kelljen a garázsajtót, meg a ház ajtaját kinyitnom. Jól esett ez a kis figyelmesség.
