Futni fogok.
Több éves, évtizedes lelki előkészítés után kedden tetté érlelődött az elszánás. Nem szereztem be hozzá semmit, se futócipőt, se testre simuló nacit (úristen, hogy néznék ki benne), úgy döntöttem ilyen világi hívságokkal csak akkor terhelem a pénztárcám, ha bejön a dolog. Irány kocsival a Margitsziget, aztán hagy szóljon. Kicsit félve kászálódtam ki a kocsiból, próbáltam arcomra olyan kifejezést erőltetni, mint aki tulajdonképpen már lefutotta a maga maratoniját, de még egy kis levezető futásra vágyik. A futópálya szélén bemelegítő mozdulatokat tettem, ami karkörzésre korlátozódott, mert más nem jutott eszembe. Közben stíröltem a pályát, és vártam, hogy elfogyjanak a futók, de az istennek nem fogytak, állandóan volt valaki 5-10 méteres körzetben. A végén csak nekiindultam, mert elzsibbadt az állandó kőrözéstől a karom.
Igyekeztem az előttem elrobogók laza, könnyed technikáját alkalmazni, ami ca. 30 lépésig sikerült is. Könnyed, laza mozdulatokkal szinte repültem a pálya felett. Arcomra a futás öröme csalt mosolyt, agyamban egymást kergették a gondolatok, lelki szemeim előtt újjongó tömeg ünnepelte célbaérésemet a 100. maratoni versenyen. Aztán a következő 30 lépés már nagyon is evilági volt, döngött a gumiszőnyeg a talpam alatt, lélegzetem kezdett kihagyni, arcomról lefagyott a fensőbséges mosoly, az újjongó tömeg átadta helyét először az aggódó szülőknek, később a mentősöknek, aztán egy temetkezési vállalkozónak. Ezt követően még kb. 50 lépést futottam...futottam?..inkább totyogtam, összeszedve végső erőtartalékaimat, aztán nem bírtam tovább és agonizálva dőltem egy lámpaoszlopnak. Utolsó erőmmel visszanéztem a megtett távra, és esküszöm, hogy röhögött rajtam a kocsim. Amúgy is csúfondáros az arca, de most kifejezetten, és hangosan röhögött. Nem hiszem, hogy 100 méternél jobban eltávolodtam tőle, úgyhogy láttam minden vonását. Ettől erőt merítettem, és még "futottam" vagy 50 lépést, megint támaszkodtam.
Közben a futók folyamatosan húztak el mellettem, ami elég inspiráló volt, hogy újra neki-neki lóduljak. Sikerült meggyőznöm magam, hogy végső kifulladásaimban ne támaszkodjak, mert az életben nem lesz vége, nem érek vissza a kocsihoz, hanem gyalogoljak. Így nagy nehezen elértem az uszodáig, de ott visszafordultam, illetve átsétáltam a másik oldalra, és visszafele indultam. Akkor már minden mindegy alapon bevezettem azt, hogy 100 lépés futás, 100 lépés gyaloglásra váltok át. Mondanom sem kell, hogy a számolásba mindig belezavarodva futásnál lefelé, sétálásnál felfele kerekedtek a számok.
De végig"futottam". 40 perc alatt tettem meg ezt a félkört, reszkető lábakkal szálltam be a kocsiba, és mentem a gyerekekért az uszodába, elmondva magam mindennek.
Aztán pár óra múlva, mikor már nem vöröslött a fejem, mint egy túlérett paradicsom, be kellett látnom, hogy ez, akármilyen hihetetlen, de jólesett.
